William Hogarth abban az időszakban élt Angliában, amelyben a felsőosztály kontinentális - elsősorban francia - divatot igyekezett követni.

Talán sokan ismerik Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című, a XIX. században betiltott regényét vagy annak filmre vitt változatát. Az 1700-as évek utolsó harmadában játszódó történet Marquise de Merteuil cselszövési tervével indul: megbízza (egyik) volt szeretőjét, Vicomte de Valmont-t, hogy csábítsa el egy (másik) korábbi szeretőjének menyasszonyát, Cécile de Volanges-t. Vicomte azonban egy másik „feladatot” is magára vállal annak érdekében, hogy ismét egy éjszakát tölthessen Marquise-zal: kiveti hálóját a hónapok óta háborúban távol lévő férjének hiányától szenvedő, gyönyörű és hűséges Madame de Tourvelre.

Vicomte mindkét hölgynél sikerrel jár, több dologgal azonban sem ő, sem a Marquise nem számol. Egyrészt a férfi beleszeret Madame de Tourvelbe, amit a Marquise előbb felismer, mint ő, ezért nem is hajlandó vele tölteni a jutalmul ígért éjszakát. Ugyanakkor a zenetanár – akinek viszonya lett Marquise-zal – beleszeret Cécile de Volange-ba, és amikor megtudja, hogy Vicomte elcsábította, párbajra hívja és megöli. Vicomte halála megbetegíti Madame de Tourvelt, aki bele is hal bánatába. Hogy a szálakat a háttérben Marquise de Merteuil mozgatta, kiderül a levelezéséből, melyet Vicomte halála előtt ad át az őt meggyilkoló zenetanárnak, már azzal a kéréssel, hogy hozza azt nyilvánosságra. A párizsi társaság ezek után kiközösítéssel bünteti Marquise-t.

William Hogarth ugyanebben az időszakban élt abban az Angliában, amelyben a felsőosztály kontinentális – elsősorban francia – divatot igyekezett követni. Az ötvösnek tanult, majd rézmetszéssel, könyvillusztrálással foglalkozó Hogarth arcképfestőként vált sikeressé, ekkoriban váltak elterjedté a társalgó csoportokat ábrázoló kisméretű képek. Arcképei mellett azonban továbbra is készített metszeteket – sorozatokat, amelyeket elsősorban moralizáló témáknak szentelt. Ezeket a metszeteket kritikusai grafikus újságírásnak hívták, míg ő maga úgy fogalmazott: a képei színpadok, a szereplői színészek, ő pedig az író.

Könyvillusztrátorként nem meglepő, hogy narratív ciklusokban gondolkodott. Mikor 1742-1743-ban a Divatos házasság című, hat festményből álló sorozatához hozzáfogott, már három moralizáló „elbeszélő ciklus” volt a háta mögött. A „divatos” – á la Mode – ebben az esetben a gazdag, de nemesi rang nélküli polgárlány és az eladósodott földesúr érdekházasságát jelenti, ugyanakkor a „divatos”, mint „pillanatnyi”, „nem hosszú ideig tartó”, éppen a házasság lényegével áll ellentétben.

A ciklus címét – Marriage A-la-Mode – John Dryden 1663-ban megjelent, majd a XVIII. században többször újra kiadott színművétől kölcsönözte. A Szicíliában játszodó mű két szerelemi történetet dolgoz fel. Az egyik egy olyan párról szól, amelynek tagjai szüleiktől elszakítva együtt nőttek fel, majd egymásba szerettek, és mikor szerelmük nyilvánosságra kerül, a fiú nevelőapja különböző történetekkel áll elő a fiú és a lány valódi szüleit illetően. Azonban mindegyik változatnak – az egyik szerint a fiú a trónbitorló király gyermeke, a másik szerint a lány – az az eredménye, hogy nem lehetnek egymáséi, hiszen csak az egyikük nemes.

Amikor azonban a fiatalok inkább a halált választanák, akkor a nevelőapa előáll azzal, hogy a fiú valójában a trónbitorló király által elűzött uralkodó gyermeke – ezek után a fiú megöli az új királyt, a helyébe lép, s így már senki nem tilthatja meg, hogy elvegyen egy nem nemes lányt. A másik történet főszereplője egy hadvezér és annak barátja. A „barát” viszonyt folytat a hadvezér feleségével, a hadvezér pedig a barát menyasszonyával. Mindkét párnak sikerül titokban tartania a viszonyt, de mivel többnyire ugyanazokat a helyeket választják titkos légyottjaik számára, természetesen minden kiderül. A történet vége, hogy a férfiak megállapodnak abban: ha már ennyire hasonló az ízlésük, akkor jobb lenne, ha maradna mindenki a maga asszonyánál.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.