Szentszéki–magyar kapcsolatok a világi hatalmak árnyékában

2023. október 22. 10:35 Oláh P. Róbert – Sági György

A pápa támogatásának is köszönhető volt, hogy a Magyar Királyság a XVIII. század fordulójára visszaszerezte az oszmán megszállás előtti területeinek nagy részét. Ám az elkövetkező időszakot végig terhelte a Habsburgok és a Szentszék közötti küzdelem arról, hogy melyik félnek van joghatósága a birodalom egyházi ügyei felett, ami főként magyar vonatkozásban okozott sok problémát. E nemzetközi kapcsolat elvágása egészen a XIX. század közepéig meghatározta a hazai katolikus egyház működését A második világháború utáni kommunista diktatúra kiépülésével pedig újra az „izoláció” évtizedei köszöntöttek be. Ugyan a kapcsolat a hatvanas évektől normalizálódott, valójában csak a rendszerváltással állt helyre.

Korábban

A Habsburg-kormányzat célja az volt, hogy a katolikus egyházat teljesen állami felügyelet és irányítás alá vonja. E törekvés intézményi zászlóshajójának szánta Mária Terézia az 1760-ban létrehozott Államtanácsot, amelynek élére Wenzel Anton von Kaunitz államkancellárt állította.

A rendi alkotmányos viszonyok és a magyar püspökök ellenállása miatt azonban Magyarországon más eszközökhöz kellett nyúlnia az osztrákoknak, mint Lombardiában vagy éppen Csehországban. Mária Terézia ezért kérvényezte XIII. Kelemen pápától a magyar apostoli királyi címet, amelyet 1758-ban „tiszteleti címként” meg is kapott, Bécs azonban azt főkegyúri jogkörként használta, és folyamatosan szorította ki a pápai hatalmat a magyar egyházi ügyekből.

1772-re olyan nagymérvű lett az uralkodói befolyás mértéke, hogy nem csupán a püspökök, de már az egyházi középréteghez tartozó kanonokok kinevezését is saját hatáskörébe vonta. A Szentszék számára még az új egyházmegyék alapításakor is csupán az utólagos jóváhagyás lehetősége maradt meg.

Fordított Canossa

Mária Terézia fia, II. József tovább kívánta erősíteni az állami befolyást és a központosított birodalmi adminisztrációt. Ismert, hogy tízéves uralkodása alatt több mint 6000 rendeletet hozott, ezek egy része közvetlenül is érintette az egyházat.

Kiemelendő, hogy 1781-ben megerősítette korábbi rendeletét, miszerint minden Rómából érkező bulla és bréve a nyilvános kihirdetés előtt királyi tetszvényt kell, hogy nyerjen. Ennek indoklása arra épült, hogy a pápai dokumentumok hatással lehetnek az állam belügyeire, így azokat először a király elé kell terjeszteni. E logika mentén tiltotta meg a püspököknek és szerzetesrendeknek a Rómával történő érintkezést is.

A házasságot polgári jellegű szerződésnek nyilvánította, és feloldotta a harmad- és negyedfokú vérrokonsági akadályt, egyúttal kötelezte a püspököket, hogy a Szentszék helyett ők adjanak házassági akadály alóli felmentést. 1782-ben, 1783-ban, majd 1786-ban három lépésben összesen 140 férfi- és női rendnek az intézményeit, kolostorait, zárdáit oszlatta fel, és nem csupán az általa haszontalannak vélt szerzetesi közösségek jutottak az abolíció sorsára, hanem mások mellett a betegápolással foglalkozó győri kamillánusok is. A megszüntetett rendek vagyonát a Vallásalapba integrálta, amelyből szerény jövedelmű plébániákat dotáltatott.

A cikk teljes terjedelmében a Múlt-kor történelmi magazin 2023. őszi számában olvasható.