Megkeseredett emberré vált élete végére Garibaldi, az olasz egység hőse

2024. május 11. 19:05 MTI

164 éve, 1860. május 11-én szálltak partra Szicíliában Giuseppe Garibaldi vörös inges önkéntesei, a „marsalai ezrek”, ezzel megkezdődött az egységes Olaszország megteremtéséhez vezető felkelés.

Garibaldi a calatafimi csatában

Korábban

Csatornaépítéssel hagyta keze nyomát a világon a „rendíthetetlen magyar”, Türr István
Ellenségekkel és hazafiakkal is küzdött az egységes Olasz Királyságért II. Viktor Emánuel
Hadvezérként is távol tartotta magát a politikától Joseph Radetzky

Itália évszázadokig egymással is marakodó államok sokasága volt, csak 1805-ben egyesítette Olasz Királyság néven Napóleon az általa elfoglalt területeket. Ennek emlékét még a régi állapotokat visszaállító bécsi kongresszus sem tudta eltörölni, megkezdődött a Risorgimento (szó szerint „feltámadás”) időszaka.

Az egyesítés első, hősies szakasza nem járt eredménnyel: a carbonarik mozgalmát elfojtották, az 1848-as forradalmakat leverték.

A nemzeti egység megteremtésén ezután a szárd-piemonti miniszterelnök, Cavour gróf munkálkodott, aki 1859-ben a III. Napóleon francia császárral szövetségben megvívott háború végén kiszorította az osztrákokat Észak-Itáliából. A fellelkesült tömegek – nem törődve a nagyhatalmak által kötött békével – elűzték Közép-Itália fejedelmeit is, s e területek népszavazás révén egyesültek Viktor Emánuel királyságával.

A dolog ennyiben is maradhatott volna, ám ekkor (ismét) színre lépett Giuseppe Garibaldi, aki egész életét a forradalmak és az olasz egység ügyének szentelte. 1807-ben született az akkor a Szárd-Piemonti Királysághoz tartozó Nizzában. Hazájából 1834-ben el kellett szöknie, Dél-Amerikában hadakozott, elsajátítva a gerilla-hadviselést.

Az 1848-as forradalmak idején Milánóban harcolt, s ő irányította a franciák által ostromlott Róma védelmét. A bukás után Marokkóban és Amerikában élt, majd 1855-től egy Szardínia melletti kis szigeten várta az idők jobbra fordulását.

Az Ausztria elleni háborúban tábornokként szolgált, de miután Cavour a béke fejében átengedte Nizzát, Garibaldi szülőföldjét a franciáknak, sértetten ismét a háttérbe vonult.

A diplomáciai finomságokra nem sokat adó, épp ezért minden támogatást nélkülöző Garibaldi egy szicíliai felkelés hírére 1860. május 11-én 1064 (más források szerint 1089) embere (köztük a magyar Türr István és Tüköry Lajos) élén partra szállt a nyugat-szicíliai Marsalánál.

Első győzelmei után serege lavina módjára nőtt, elfoglalta Palermót, majd szeptemberre Nápolyt is, végül a Volturno folyónál megverte a nápolyi Bourbonokat (ekkor már 25 ezer főt számlált a serege).

Cavour azonban félt attól, hogy az öntörvényű Garibaldi a Rómát megszállva tartó franciák ellen fordul, ezért a szárd seregek gyorsított tempóban vonultak dél felé.

Az időközben „a két Szicília diktátorának” kikiáltott Garibaldi átadta a hatalmat II. Viktor Emánuel királynak, majd visszautasítva minden rangot, vagyont és kitüntetést, egy zsák liszttel, egy sajttal, egy doboz heringgel, egy cipóval és négy tallérral visszatért szigetére.

Itália hőse az egységes olasz királyság létrejötte, 1861 után Rómát akarta elfoglalni, de ezúttal a kormány csapatai tartóztatták fel, 1867-ben pedig a franciák verték meg.

Élete végére megkeseredett, örök fájdalma maradt, hogy Róma nélküle vált 1870-ben az egységes Olaszország fővárosává, visszavonultságban élt 1882-ben bekövetkezett haláláig. Állítólag partra szállásának egyik évfordulóján a végeérhetetlen ünneplő tömeget látva így fakadt ki: „milyen kevesen voltunk és milyen sokan maradtunk...”