Ki volt Crixus, Spartacus jobbkeze?

2019. január 11. 13:01 Múlt-kor

Az 1960-as, Kirk Douglas nevével fémjelzett, ikonikus Spartacus-filmnek (valamint a 2004-es újrafeldolgozásnak és a 2010-es évek eleji Spartacus-sorozatnak) köszönhetően az ókori gladiátor nevét még az is ismeri, akit kevésbé vonz a történelem. A híres rabszolgalázadás történetének népszerűsége ellenére meglepő módon elég kevés ismeretünk van Spartacus jobbkezéről, Crixusról. Plutarkhosz szerint például a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésére Crixus „arroganciája és szemtelensége” miatt került sor.

Korábban

Úton a szabadság felé

Amikor Lentulus Batiatus megvásárolta Spartacust és capuai gladiátoriskolájába küldte, aligha képzelhette, hogy újonnan megszerzett „tulajdonára” még kétezer évvel később is emlékezni fognak.

A birodalom legnagyobb félelmének, a római történelem harmadik rabszolgafelkelését (Kr.e. 73-71) vezető Spartacusnak származását és élettörténetét máig sokan vitatják. Lucius Annaeus Florus római történetíró (aki több egy évszázaddal a felkelés után élt) azt állította, hogy Spartacus egy Trákiából származó zsoldos volt. A sokat ismételt trák jelzőből azonban valószínűleg nem a gladiátor származására, hanem küzdőstílusának típusára vonatkoztathatunk. Plutarkhosz szerint műveltségét tekintve pedig inkább görög volt, mint nomád. A legelterjedtebb elmélet szerint Spartacus (Kr.e. 109-71) egy római segédcsapatból dezertáló katona lehetett, akit elfogása után rabszolgának adtak el, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátornak képeztek ki.

Itt találkozott társával, Crixusszal. Spartacushoz hasonlóan róla is igen keveset tudunk a harmadik rabszolgaháborúnak is nevezett felkelést megelőző éveiről. A szakértők azt gyanítják, hogy Galliából származik, ugyanis nevének kelta gyökerei vannak. A Crixus név a latin „cripsus” szóra hasonlít, amely azt jelenti, hogy göndör hajú.

Az évszázadok folyamán az ókorban is állandóan változott a rabszolgák jogállása, ebből kifolyólag a sorsuk is. Spartacusék például nem voltak különbül kezelve az állatoknál. Batiatus a jogtárgyaiként gyakorlatilag azt csinált velük, amit csak akart, és természetesen azt, ami érdekét szolgálta. Plutarkhosz írta, hogy „nem tettek semmi helytelent, ám pusztán tulajdonosuk kegyetlensége miatt szorosan elzárva tartották őket, amíg el nem jött a harc ideje”.

Kr. e. 73-ban Spartacus és kb. 70 követője fellázadt, majd a capuai gladiátoriskola konyhakéseit és egyéb fegyvernek használható eszközeit magukhoz véve a Vezúv tetejére menekültek. Spartacust, Crixuszt és egy harmadik társukat, Oenomauszt tették meg vezetőjüknek. Rómának az azt megelőző 50 évben már két lázadást is levert, és mindkettő után súlyos büntetésekkel kellett szembenéznie az összes rabszolgának. Egy olyan birodalomban, ahol a lakosság 25-30 százaléka rabszolga, „elengedhetetlen”, hogy példát statuáljon a hatalom.

A megszökő gladiátorok elsődleges célja az volt, hogy lerázzák magukról az igát, ám hamarosan rádöbbentek, hogy a bosszú íze még kellemesebb. Egyes források azt állítják, hogy Crixus győzte meg Spartacust, hogy fosztogassanak vidéken. Crixus mindig bátran harcolt a fokozatosan a „felettesévé” váló Spartacus alatt, ám a két férfi gyakran zördült össze, ily módon a rabszolgák táborában állandó vendég lett a feszültség.

A szenátus alulértékelte a veszélyt, s csupán egy 3 ezer fős, sebtében összeverbuvált sereggel követte őket. A három gladiátor vezette, ötletes rabszolgák az éj leple alatt a meredek domboldalon kötélhágcsók segítségével leereszkedve rajtaütöttek a Claudius Glaber praetor vezette meglepett és álmos seregen, és szétszórták őket. Így már fegyverekhez is jutottak. Nem sokkal később egy másik hadat, Publius Varinius katonáit is lemészárolták a felkelők, a vezérüket pedig gladiátorként tartották meg. A győzelmek után tömegével csatlakoztak Itália rabszolgasorba taszított elemei a szabadságot ígérő Spartacushoz, kinek serege időközben 70 ezer fősre (egyes becslések szerint 120-150 ezresre) duzzadt.

következő oldal 1 / 2