Hogyan élték meg a katonák az első világháború végét?

2019. március 22. 08:55 Múlt-kor

Korábban

A tábornok és az iskoláslány

Amos Fries dandártábornok a főparancsnoki hadiszálláson volt Chaumont-ban, amikor megkapta a hírt. Még a nap folyamán beautózott Párizsba Cadillac-jével. Néhány nappal azelőtt még tüzérségi lövedékek hullottak, most pedig ünneplésben tört ki az egész város. Négy év vérontás után az eufória ragadta el az utcákat. Miközben Fries várakozott a volán mögött, egy fiatal, kék köpenyt és csuklyát viselő iskoláslány felugrott a jármű fellépőjére. Fejét bedugta a nyitott ablakon, és örömködve kiáltotta Friesnek: „La guerre est fini!” – A háborúnak vége! –, majd továbbrohant. A nap összes látványa közül Fries ezt idézte fel másnap az otthoniaknak írt levelében. „Valahogy az a látvány és azok az édes gyermeki szavak bármilyen beszédnél jobban összefoglalják, hogyan érzi magát Franciaország tegnap 11 óra óta.”

Miközben ünnepelt a város, Friest egy súlyos fejfájás korán ágyba kényszerítette. A mulatás folytatódott másnap – Fries golfozással ünnepelt, majd este egy vacsorával. „Háborús dolgunknak vége, az újjáépítés és a békebeli munka óriásként sejlik fel előttünk. Mikor jutok haza? A 'Mikor jutunk haza?' kérdést százezrek száján hallani.” – írta.

Mint az árapály fordulása, az amerikai hadsereg mozgása az Argonne erdejében megállt és az ellenkező irányba folrdult. Az 1. gázos ezred emberei is dél felé kezdték el a visszavonulást. Csupán órákkal korábban a föld, amelyen ekkor Higginbottom gyalogolt, még céllövölde volt a tűzviharban, most pedig a csend borította el a szétlőtt vidéket. Higgie számára nyugtalanító volt több hónapnyi eget rengető robbanás után. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a végéhez ért. A század felpakolta málháit egy teherautóra, és elindult gyalog Nouart felé, körülbelül 23 kilométerre délre. Délután fél hat körül értek a faluba. Higgie evés után nem sokkal lefeküdt. Megbetegedett a több napnyi stressz és kimerítő munka után, de aludni nem tudott. Ahogy feküdt a sötétben a nyomasztó csend közepette, rájött, hiányzott a fegyverek zaja.

Reggel ugyanerre a különös csendre ébredt. Reggeli után összetekert málháját feldobta egy teherautóra, és megkezdte a 30 kilométeres gyalogutat Montfauconba. Minden annyira másnak tűnt így, ahogy a korábbi útvonalon visszafelé haladt. Minden mintha megállt volna, senki sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Sötétedés után érkeztek meg Montfauconba. A hold fényes volt, a levegő pedig igen hideg, és erős szél fújt. A katonák a dombtetőn állították fel alacsony sátraikat, ahol a falu romjai a völgyre néztek. Egy hónappal korábban német repülők ejtettek bombákat a századra, ahogy a Montfaucontól nyugatra lévő alacsonyabb fekvésű területen táboroztak. Ők szétszaladtak, táborukat pedig bevilágította a bombák tüze. A fronton már hónapok óta tilos volt tüzet gyújtani a szabadban, hogy a katonák láthatatlanok maradhassanak a sötétben. Most, ahogy Higgie a holdfényes dombtetőn ült, több száz tábortűz izzott alant a völgyben.