Halott társaikból kellett enniük a chilei repülőgép-baleset túlélőinek

2016. április 4. 18:51

Korábban

Kétségbeeséstől a menekülésig

A játékosoknak számos praktikát kellett bevetniük a túlélés érdekében. A gyapjúszövetet is tartalmazó üléshuzatokat például takaróként használták fel, a bőröndöket pedig a repülőgép hátsó részén halmozták fel, hogy az időjárási viszontagságoktól – amennyire csak lehet – megkíméljék magukat. Az ülésekben található alumíniumdarabok segítségével havat olvasztottak, a pilótafülke műanyag ablakából napszemüveget gyártottak. Az ülések hátsó részéből „hócsizmát” készítettek, a törött lábú embereknek pedig függőágyakat.

Mindenkinek volt valamilyen szerepe, és mivel Canessa orvostanhallgató volt, ő látta el a sebesülteket: lecsapolta a tályogokat, és igyekezett meggyógyítani a töréseket. Emellett ő szállította el a hullákat is, ami sokaknak nehezére esett. A fiatalok a rögbizoknijaikat hússal töltötték meg, a konyhai szigetelő anyagokat pedig hálózsákként használták. Éjszakánként rögbilabdákba pisiltek, mivel a szabadban megfagyott volna a vizeletük.

A történet legszörnyűbb aspektusa, hogy a túlélők arra is rákényszerültek, hogy egyenek halott társaik húsából. Canessa szerint ez nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a szó ugyanis emberölést feltételez, az uruguayi rögbisek esetében azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Mivel Canessa orvostanhallgatóként hozzá vált szokva a műtétekhez, az első vágás az övé volt. Amikor azonban valóban evésre került a sor, alig bírta kinyitni a száját. Rettenetesen szerencsétlennek és szomorúnak érezte magát, amiért erre kényszerült rá.

A legnehezebben azt dolgozta fel, hogy ezzel betört egykori barátai intim szférájába: meggyalázta a méltóságukat. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy ha ő halt volna meg, örömmel vette volna, ha az ő teste segíthetett volna másokat a túlélésben. A többiekkel meg is egyeztek, hogy haláluk esetén hasonló módon használhatják majd fel mindegyikük holttestét. Bár gyakran szembesítik azzal, hogy mégiscsak embereket evett, Canessa szerint nem ez volt a történet legnehezebb része, hanem amikor meghallották, hogy egy lavina közeledik feléjük.

Két hónappal a baleset után Canessa és két társa, Nando Parrado és Antonio „Tintin” Vizintin egyszer csak úgy döntöttek, szétnéznek a környéken. Ekkor még nem tudták, hogy az orvostanhallgató édesapja éppen egy gépen ül, amely a baleset túlélői után kutat. Egy idő után rájöttek, hogy távolabb vannak a megmeneküléstől, mint gondolták, ezért „Tintint” visszaküldték a roncshoz, hogy elmondja a többieknek: társai (akiknek így tovább kitarthatott az élelemkészletük) dél felé fordultak. 4500 méteren, mínusz 10 fokos hidegben nem sok esélyük volt a túlélésre.

A fordulópontot az jelentette, amikor a túra hatodik napján füves területre értek. Canessa úgy érezte, mintha egy ötcsillagos hotelbe érkezett volna. Végre annyi vizet ihattak, amennyit akartak. Tudták, hogy túlélték. A mentőhelikopter végül december 22-én mentette ki a roncs mellett maradt 14 túlélőt (összesen tehát 16-an voltak).

Amikor visszatértek Uruguayba, először elhunyt társaik szüleit keresték fel. Nem zavarta őket, hogy a túlélés érdekében ettek a fiaik tetemeiből. Őket csak az élet érdekelte. A társaság azóta is találkozik minden december 22-én, megmenekülésük napján. Canessa szerint a legfontosabb tanulság: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

előző oldal 2 / 2