Halálos eszközökkel is védték szeretteiket a hullarablóktól a 19. századi családok

2021. február 19. 18:51 Múlt-kor

Korábban

Trükkök és tragédiák

Az újkori sírrablók azonban hamar rájöttek e csapdák elkerülésének egyik legbiztosabb módjára (a legeslegbiztosabb természetesen az volt, ha lefizették az adott temető gondnokát vagy az őrt, aki a fegyverért felelt). Mivel a fegyvereket éjszakára helyezték csak ki, nappal a temetők biztonságosan járhatók voltak – egészen addig, amíg az ember nem keltett feltűnést.

A hullarablók ennek érdekében biztosra mentek: feketébe öltözött, gyermeket cipelő – azaz átlagos özvegyasszonynak tűnő – nőket küldtek nappal a kiszemelt sírokhoz, hogy megfigyeljék a fegyver, illetve a zsinórok rögzítési pontjait, hogy aztán a tolvajok éjjel ezeket gondosan kikerülve dolgozhassanak.

A sírok védői ennek megfelelően jobban álcázható pontokra igyekeztek telepíteni őket, és a rögzítési pontokat is megtanulták csak sötétedés után kihelyezni.

Habár széles körben „temetői puskának” (cemetery gun) nevezték az ilyen eszközöket, korántsem csak sírokat védtek velük ekkoriban – a birtokosok saját erdőik vadállományát is igyekeztek óvni ilyen eszközökkel az orvvadászoktól, illetve értékes árut tartalmazó raktárak közelében is akadt dokumentált példa az elhelyezésükre.

Hogy mennyire voltak valóban hatékonyak ezek az eszközök, arról nem szólnak írott források. Annyi bizonyos, hogy az Egyesült Államokban nem csupán vásárlásra, de bérlésre is kínálták őket, tehát az igény minden bizonnyal megvolt rájuk – még akkor is, ha valódi funkciójuknak inkább az elrettentés, mint a bűnözők megölése vagy megsebzése bizonyult.

Az sem utolsó szempont, hogy egy megtöltött kovás elsütőszerkezetű lőfegyver meddig marad veszélyes bárkire kint a szabad ég alatt – a Brit-szigetek időjárási viszonyait tekintve a szakértők szerint aligha képzelhető el, hogy egyetlen hideg, nyirkos éjszakánál többet kibírna elázás nélkül a lőpor, csapadék esetén pedig ennél is kevesebb időről lehet szó.

Szomorú igazság azonban, hogy az esetek többségében így sem a szándékos betolakodók, hanem a vétlen, sokszor eltévedt járókelők sétáltak bele e halálos csapdákba – a tolvajok jóval találékonyabbak annál, mint hogy a legegyértelműbb útvonalon közelítsék meg céljukat. A legtöbb, a „temetői puskákról” szóló fennmaradt írott forrás éppen ezekkel az esetekkel kapcsolatos.

Az értelmetlenül megölt vagy megnyomorított áldozatok növekvő száma mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a „temetői puskák” használatának betiltásához vezetett a 19. század első felében.

A legfőbb érv a tulajdon védelméhez való jog ésszerű kereteken belül tartása volt: semmilyen bíró vagy esküdtszék sem fogadná el olyan ember védekezését, aki saját kezűleg lelőtt valakit csak azért, mert az illető az ő területére lépett – egy ilyen fegyver pedig pontosan ezt a szándékot valósítja meg, csupán a cselekvő embert vonja ki az egyenletből.

előző oldal 2 / 2