Rómától a rendszerváltozásig: a zálogházak története

2022. november 12. 10:00 Múlt-kor

Korábban

A zálogházak Magyarországon

Magyarországon még tovább maradtak rendezetlenek a viszonyok. Versenytársak és szabályozás híján az uzsorások szabadon garázdálkodhattak, a legközelebb ugyanis Bécsben volt bármilyen alternatíva az anyagilag megszorultak számára. Majd’ hét évtized után azonban magyar földre is elért a bécsi változás szele, és 1773-ban Pozsonyban Mária Terézia megalapította a Domus Fiduciariát. (Szemfüles olvasók ebben felfedezhetik a kora római zálogjog nevének továbbélését!) Pozsony ekkoriban a Magyar Királyság fővárosaként a pénzügyi, politikai és gazdasági élet központja volt, a céhes ipar is jelentős képviselettel bírt itt, így értelemszerűnek tűnt, hogy itt nyíljon a különféle gazdasági szereplők igényeit kiszolgálni képes zálogház.

Mária Terézia nevéhez köthető az első magyarországi zálogház megalapítása

A zálogház megalapítása mögött azonban nagyobb ívű politikai megfontolások is meghúzódtak. Egy évvel korábban, 1772-ben nyílt meg ugyanis a királyság első állami börtöne Szempczen (Szenc, ma: Senec, Szlovákia). A Zucht- und Arbeitshaus, vagyis „fenyítő- és dologház” létesítésére Esterházy Ferenc udvari kancellár ajánlotta fel birtokát, a működési költségeket viszont az erre szánt források nem fedezték teljes egészében. Ekkor merült fel a gondolat, hogy egy újonnan alapított magyar zálogház jövedelméből támogatható lenne a fenyítőintézet fenntartása. Mária Terézia királynő 1773. január 15-én engedélyezte a zálogház megalapítását, majd a tavasz és a nyár folyamán lezajlott egyeztetések után augusztus 23-án írta alá az alapító oklevelet.

A Domus Fiduciaria valójában már július 1-jével megnyitott, és az első három nap során már 509 forint kölcsönt vettek fel a városi lakosok, 42 darab tárgy leadása ellenében. A kölcsönökre a zálogház 6%-os kamatot számolt fel. A hitel visszafizetésére egy év és hat hét állt az adós rendelkezésére, utána a zálogtárgyat a ház elárverezte. A zálogház szabályzata azt is megszabta, milyen tárgyakat tilos zálogként átvenni, például a katonai felszerelést, a Szent István-rend és az aranygyapjas rend kitüntetéseit, illetve a skála másik végén bármiféle értéktelen tárgyat, ruhaneműt, könyveket, törékeny edényeket.

Bár nagy reményeket fűztek hozzá, a pozsonyi zálogház sajnos nem az elvárásoknak megfelelő eredményt produkálta: az 1770-es évek végére még a fenyítőház számára szükséges ezer forintnyi hozzájárulást sem tudta kitermelni, így Mária Terézia ezt a kötelezettségét megszüntette. 1787-ben II. József Budára helyezte át a királyi zálogházat, a pozsonyi intézmény ennek alfiókjaként működött tovább. A döntést részben a gazdasági élet változásai indokolták, részben a tény, hogy a zálogház működését felügyelő Helytartótanács Budán székelt. 1802-ben, jól tükrözve Pest egyre növekvő jelentőségét és szerepét, a zálogház a Pálos és Hajdú utcák sarkán álló volt klarissza zárdába költözött át.

Az 1848–49-es szabadságharc idején a zálogházak forgalma ideiglenesen visszaesett, de hamarosan újabb fellendülést tapasztaltak. 1860-ban a pesti városi tanács engedélyezte a magán-zálogközvetítői tevékenységet. A közvetítők saját hasznukat a kamathoz adva nyújtottak hitelt, a társadalom olyan rétegeihez is eljuttatva a zálogházak szolgáltatásait, akik amúgy különböző okokból (pl. közlekedés) korábban nem fértek hozzá. Az 1881. évi XIV. törvénycikk megszabta a magánzálogházak működésének kereteit is, engedélyhez és szigorú feltételekhez kötötte az efféle tevékenységet.

Az első világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és azt az követő zavaros évek a zálogházak működésére is rányomták bélyegüket. Számos magánzálogház szűnt meg, a forgalom jelentős visszaesést mutatott. 1924-ben az állami zálogházak a Postatakarékpénztárba olvadtak, illetve ezzel párhuzamosan adminisztratív eszközökkel a magánzálogházak számát (és így a piaci versenyt) is korlátozták, így biztosítva az állami szereplő sikeres túlélését. Ebből az időszakból származik az előbb a pesti népnyelvben meghonosodó, majd országosan elterjedő „zaci” szó a zálogházakra.

A Központi Zálogház épületét 1901–03 között építették a budapesti Lónyay utcában 1903

A második világháború ismét súlyos csapást jelentett a zálogüzlet működésére. Csak a Központi Zálogházból 200 ezer zálogtárgyat raboltak el a különböző hadseregek katonái, de más zálogházakat is érzékeny veszteségek értek. A háború után kiépülő rendszer alatt sem szűntek meg a nehézségek, ekkor ugyanis a záloghitelezés visszaszorítása vált állami céllá, amit a kamatok és a hitelnyújtási feltételek korlátozásával igyekeztek elérni. Limitálva volt például az egy tételre nyújtható kölcsön összege, egy aranytárgy fedezete mellett is legfeljebb 500 forint hitelt lehetett adni. (Ez mai értéken 100 ezer forint körüli összegnek felel meg.) 1953-ban így is 2 millió 149 ezer zálogtárgyra nyújtottak összesen 183,2 millió forint hitelt, vagyis a lakosság igénye a zálogkölcsön intézményére a központi törekvés dacára nem szűnt meg.

A rendszerváltozás és a gazdasági nyitás nyomán a zálogházak piaca is virágzásnak indult, számos ezzel foglalkozó társaság alakult Magyarországon is. A záloghitel nyújtása ma ismét jól jövedelmező üzlet, a zálogházak pedig számtalan embert segítenek ki az átmeneti pénzzavarból, azonban adósi oldalról – bármilyen más hitel felvételéhez hasonlóan – csak körültekintően és jól átgondoltan érdemes igénybe venni szolgáltatásaikat.

Miként született meg a pénztárca ötlete? Mi a különbség a bankjegy és papírpénz között? Meddig egyszerűsödhet még a modernkori fizetés folyamata? Mikor fejlesztették ki az RSA-titkosítást? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)

előző oldal 2 / 2