Hódítani indult, megszégyenítve tért haza Napóleon téli hadjáratából

2023. november 22. 20:20 Lázár Balázs

Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata nemcsak a történészek figyelmét vonta magára, hanem a művészek képzeletét is megragadta. Talán azért, mert a világtörténelem egyik leghíresebb háborújának eseményei mintha közvetlenül hatnának érzékeinkre. A borogyinói 1000 ágyú dörgése visszhangzik Csajkovszkij 1812 című nyitányában, a lángoló Moszkva infernális látványa uralja a Tolsztoj-regény, a Háború és béke tucatnyi oldalát, és a visszavonuló Grand Armée-ra lecsapó sarkvidéki hideg, majd a berezinai átkelés borzalmasan nagyszerű tablója Balzac könyveiben vált halhatatlanná. E művek – főleg Tolsztoj munkássága – azonban gyakran el is torzították a háború valódi képét, vagy legalábbis csak az egyik oldalát világították meg a történteknek.

Napóleon serege megpillantja Moszkvát

Korábban

Francia gloire és császári ego

Az uralkodó nézet szerint, mely azonban nagyrészt az események utólagos ismeretéből fakad, 1812. június 24-én a Nyeman folyó átlépésével pecsételte meg Napóleon a saját sorsát. Egy olyan háborúba kezdett, mondják utólag, melyet a Grand Armée elsöprő fölénye ellenére sem nyerhetett meg. A nagy távolságok, a mostoha körülmények és az időjárás szélsőségessége azonban korántsem mindig jelentett akadályt a hódítóknak. A hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalmak megalapítása, mely a napóleoni háborúk európai eseményeivel párhuzamos zajlott, megmutatta, hogy egy maroknyi brit uralma alá tud hajtani egy egész szubkontinenst, Indiát. Miért ne sikerülhetett volna könnyedén legyőzni a „félbarbár” oroszokat az addigi világtörténelem legnagyobb haderejének, melyet egy katonai zseni vezetett?

A franciák császára alapvetően nem is hódításban gondolkodott, inkább egy olyan korlátozott célú háborút kívánt viselni, amely gyors győzelemmel ér véget, és visszatereli a különutakat kereső cárt a napóleoni szövetségi, de valójában inkább hűbéresi rendszerbe. A háború egyik deklarált mozgatórugójaként említhetjük a lengyel kérdést. Az európai közvélekedést fogalmazta meg Kazinczy Ferenc: „Tegnap érkezett ez azon hírrel, hogy Napóleon által-ment a’ Niémenen, bement Wilnába, és hogy Lengyel-Ország ismét Ország, a' szegény Lengyel Nemzet, a gyilkosul megölt Lengyel Nemzet ismét Nemzet.” A másik okként az oroszok finoman szólva is mérsékelten lelkes részvételét szokták emlegetni a Nagy-Britannia elleni kereskedelmi háborúban, a kontinentális zárlatban.

Jacques-Louis David: Napóleon átkel az Alpokon (1800)

A háború igazi mozgatórugói azonban inkább Napóleon személyiségében és hatalma ingatagságában rejlettek. A császár általában rövid távon sem volt hajlandó figyelembe venni egyetlen szövetségesének az érdekeit. Az egyenrangú partneri viszonyt ezért nem tudta sokáig elviselni, hanem mindenféleképpen arra törekedett, hogy alávesse a másikat, és kíméletlenül érvényesítse saját érdekeit. Az igazi legitimitás hiánya pedig arra sarkallta, hogy időről időre megmutassa: a katonai erő birtokában és a hadi dicsőség révén a „parvenü” Bonaparte-dinasztia egyenjogú Európa többi nagy múltú uralkodóházával. A korzikai hadúr e komplexusai közel egymillió katona és civil életébe kerültek 1812 júniusától decemberéig.

Az emberi tényező

A Háború és békét olvasva, és különösen a sztálini korszak szovjet-orosz történetíróit tanulmányozva az a kép rajzolódhat ki előttünk, hogy Napóleont az orosz partizánok, az utolsó csepp vérükig harcoló közkatonák, vagyis az egyszerű nép patriotizmusa győzte le. A majdnem szentté és a szovjet katonai szakmunkákban hadvezéri zsenivé avatott Kutuzov kivételével a cári birodalom elitjének teljesítményét lebecsülték vagy elhallgatták. Számos francia feldolgozás és maga Napóleon ugyanakkor a körülmények zordságát, elsősorban az időjárást okolta a kudarcért.

Adolphe Roehn: Napóleon találkozik Sándor cárral Tilsitnél, a Nyeman folyón

Napóleon előtt természetesen nem volt ismeretlen a ritkán lakott és zord éghajlatú kelet-európai síkság, ahol a hadjáratnak zajlania kellett. „Az ember semmire sem számíthat e vidéktől, mindent magunkkal kell vinnünk” – figyelmeztette például Davout marsallt. A császár mindazonáltal az erőkoncentráció bűvöletében mintha saját dolgát tette volna nehezebbé. Az Orosz Birodalom ellen mozgósított példátlan nagyságú hadsereg (a Nyemant hozzávetőlegesen 400 ezer francia és szövetséges katona lépte át) és az ehhez tartozó rengeteg ló a korabeli ellátási és logisztikai lehetőségek között inkább akadályozták, mintsem segítették céljai, elsősorban az orosz hadseregek bekerítésének elérésében.

A hadműveleti bázis szegénysége, a ritkán lakott lengyel területek sem tették könnyebbé a hadjárat előkészítését. Velük szemben a cár két hadseregben alig 200 ezer főt tudott felsorakoztatni, de az orosz diplomáciai erőfeszítéseknek hála, a birodalom két tradicionális ellensége, a svédek és a törökök egyaránt semlegesek maradtak, így Finnországból és a román fejedelemségekből egyaránt erőket lehetett Napóleon ellen átcsoportosítani.

Sándor cár ugyanakkor kiváló érzékkel hozott személyi döntéseket a háború folyamán, és végül 1812. július 16-án a drisszai megerődített tábor feladása után saját magát is vissza tudta fogni, amikor a sereg éléről visszatért Szentpétervárra, és a katonákra hagyta a háborút. A cár, amíg lehetett, ellenállt a nyomásnak, és a helyén tartotta a legerősebb orosz hadsereg élén Barclay de Tolly tábornokot, a hadügyminisztert, akit a többi orosz parancsnok gyűlölt gyors karrierje és „idegen” származása miatt. Barclay ideális bűnbak volt tehát később az orosz közvélemény előtt a folyamatos visszavonulás miatt, és az invázió ellen felszított nacionalista érzelmek egy született oroszt követeltek a hadsereg élére.

Adam Albrecht: Napóleon Moszkva leégését szemléli

Szmolenszk elvesztése után az orosz uralkodó ráérzett a lélektani pillanatra, leváltotta Barclay-t, és helyébe – ellenszenve ellenére – a rendkívül népszerű Kutuzovot nevezte ki, aki vállalta a harcot. Ez ellentmondott a tisztán katonai észszerűségnek, hiszen Napóleon serege minden egyes megtett mérfölddel gyengült a hatalmas menetveszteségek miatt. A száraz és forró sztyeppei orosz nyár tudott ugyanolyan pusztító lenni, mint a tél. Az orosz morál azonban a folyamatos visszavonulás következtében a mélyponton volt.

következő oldal 1 / 2