Hogyan zajlott egy kloroformos ékszerlopás száz évvel ezelőtt?

2023. november 1. 16:05 Múlt-kor, ArchívNet

A kloroformot először 1830 környékén szintetizálta egymástól függetlenül báró Justus von Liebig német vegyész és Eugène Soubeiran francia kémikus. Elsődlegesen orvosi célokra, altatásra használták, azonban hamarosan bűntettek elkövetésére, áldozatok elkábítására is. A kloroformmal elkövetett bűncselekmények a 19. század dereka óta rendszeres témáját képezik a híradásoknak, bűntettekben való alkalmazása egészen napjainkig terjed.

Faragó András hamis igazolványa és „André Faragó de Gárdony” feliratú igazolványképe a Pesti Hirlap 1925. évi 57. számában.

Korábban

Halász János: Egy százéves párizsi kloroformos ékszerlopás története – I. rész című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 23 évfolyamának 3. számában jelent meg, és teljes terjedelmében az alábbi linkre kattintva olvasható.

Bevezetés

A kloroformot először 1830 környékén szintetizálta egymástól függetlenül báró Justus von Liebig német vegyész és Eugène Soubeiran francia kémikus. Elsődlegesen orvosi célokra, altatásra használták, mint ahogyan Karinthy Frigyes azonos című karcolatában is szerepelt, azonban hamarosan bűntettek elkövetésére, áldozatok elkábítására is. „A leány érezte, hogy valami vattafélét nyomnak a szájára és orrára. Kloroformmal áztatott kábitó-eszköz volt ez” – írta Bűn és szerelem című „budapesti erkölcsrajzában” Tábori Kornél (1910).

A kloroform bűnesetekhez való használata az 1850-es évek Angliájába nyúlik vissza, ugyanakkor a kialakult toposszal szemben nem kloroformmal átitatott kendőkkel, hanem általában italba keverve történt alkalmazása.

Az egyik első nagy sajtónyilvánosságot kapott kloroformos ügy Sir William Wilde orvoshoz kötődik, Oscar Wilde édesapjához, akit azzal vádolt meg egyik női páciense, hogy 1862 októberében kloroformmal elkábította és megerőszakolta őt. Ugyancsak közismert ügynek számítottak az egy időben Hasfelmetsző Jacknek tartott Thomas Neil Cream kanadai-skót orvos 1870-es években kezdődő sorozatgyilkossága, amelyet szintén kloroformmal követett el: halálos mennyiséget adagolt a szerből áldozatainak.

Creamet, aki egyetemi szakdolgozatát a kloroformról írta, 1881-ben letartóztatták és elítélték, majd tíz év múlva kiszabadult és ismét gyilkosságokat követett el Londonban, amelyek következtében 1892-ben ismét letartóztatták, majd felakasztották. A kloroformmal elkövetett bűncselekmények a 19. század dereka óta rendszeres témáját képezik a híradásoknak, bűntettekben való alkalmazása egészen napjainkig terjed. Jelen írás célja egy száz évvel ezelőtti, nevezetes kloroformos ügy részleteinek felelevenítése, az első világháború utáni magyar és nemzetközi sajtó, valamint a hazai igazságszolgáltatási rendszer sajátosságainak esettanulmányon keresztüli bemutatása.

Szendi majortól a debreceni rendőrségi fogdáig: Faragó András személye

A Hétfői Hírek című politikai hetilap 1958. március 3-i számának második oldalán jelent meg Pintér István, a Népszabadság újságírója tudósítása, amely szerint egy őszülő halántékú, világhírű magyar ember ült a debreceni rendőrség fogdájában: Faragó András, becenevén a „kloroformos Faragó”. A fogoly a korabeli cikk alapján azzal nyerte el gúnynevét, hogy évtizedekkel korábban Párizsban megismerkedett Miss Doris Arago Kemppel, egy gazdag amerikai nővel, akit kloroform segítségével elaltatott és megszabadított 120 ezer frankot érő ékszereitől.

Faragó alakját a tömegsajtó egykorú ismertetésein túl nem kisebb alkotónk, mint Kertész Imre őrizte meg A kudarc (1988) és Az angol lobogó (1991) című munkáiban. Előbbi művében „kloroformos André” néven szerepelt, mint „egy deres halántékú, napbarnított, kirívóan elegáns úr”, aki „az első osztályon utazó gazdag hölgyekkel kötött ismeretségeket, éjszaka kloroformos vattát szorított az arcukra és kirabolta őket.”

A jellemzés szerint „André bácsi még ma is kívülről fújja a kontinens valamennyi expresszvonatának a menetrendjét – ha ugyan járnak még expresszvonatok és érvényesek a régi menetrendek –, habár őt magát »többször is kivonták már a forgalomból«, mégpedig hosszú esztendőkre.” A szerző hasonló képet fest három évvel később megjelent művében is, megtoldva egy személyes történettel. „Nagymező utcai eszpresszók és mulatók környékén Faragó Bandi bácsinak ismert, deres halántékú […] kissé kirívóan öltözködő úr, aki ez idő tájt arisztokratikus, zöld vadászkalapot, rövid bundát és angolos sportöltönyöket viselt, arca e halálsápadt télben is örökké napbarnitott színekben ragyogott.” Kertésszel bár nem ismerték egymást, az egyik Nagymező utca környéki, rossz hírű eszpresszóban mégis odalépett hozzá: „Hallom, fiam, hogy albérletet kerestek. – S apatikus, minden reménytől eleve elzárkózó beismerésemre: No de édes fiam, akkor miért nem nekem szóltok? – kérdezte olyan magától értetődő, annyira értetlen és mélységes szemrehányással, hogy szégyenemben elakadt a szavam.”

A rövidéletű ismertség végül azzal végződött, hogy a Faragó által felajánlott lakást Kertész és felesége megtekintette, ahol egy bordélyházi madame-ra emlékeztető idősebb hölgy nyitott ajtót nekik. A nem túlságosan bizalomgerjesztő lakás hatására azonban – amelynek kétes erkölcsű rendeltetését hamar megállapították – nem éltek az albérlet lehetőségével.

1958-ban, a debreceni letartóztatást követően az ekkor 62 éves Faragóról erkölcsi bizonyítványt vettek fel, amely szerint jogerős büntetőperes ítéleteinek száma tizenkettő volt, ezek között azonban nem szerepelt párizsi büntetőbíróság ítélete. Az üggyel foglalkozó korabeli újságcikkek szerint a bűneset több mint három évtizeddel korábban, 1923-ban történt. Faragó már ekkor több bűncselekmény elkövetésével szerzett ismertséget Magyarországon és azon kívül is.

Faragó András a Komárom vármegyei Szend pusztáján született 1896. július 27-én. Édesapja gazdatisztként működött, édesanyja háztartásbeli volt. Gyermekkoráról és fiatal éveiről nem sokat tudni: saját bevallása szerint érettségivel és gazdasági akadémiai oklevéllel rendelkezett. Az első világháború során 1917-ben felavatták a császári és királyi 12. honvéd gyalogezredben, a háború utolsó napjaiban, 1918. november 1-vel pedig tartalékos hadnaggyá léptették elő.

Bár hasonló forrás nem áll rendelkezésre, a vele egy században szolgálatot teljesítő katonatársa, Gömöri Jenő Tamás visszaemlékezése szerint már ekkor „szélhámos” hírében állt, akivel egy becsületbeli ügy – Faragó szélhámosnak titulálása egy tiszti asztaltársaságnál – majdnem párbajozásig fajult, végül azonban a Károlyi-féle forradalom kitörése miatt arra nem került sor. Clair Vilmos párbajkódexe szerint a származás, foglalkozás, vagyon vagy képzettség alapján volt egy katona párbajképes. Mivel Faragó sem származására, sem foglalkozására vagy vagyonára nézve nem lehetett alkalmas a párbajozásra, egyedüli kritériumként a képzettség, tehát az érettségi vagy főreáliskolai/kereskedelmi középiskolai végbizonyítvány jelentkezhetett. Gömöri fenti kijelentéseit látszik megerősíteni Faragó 1918. november elsejei, tehát az őszirózsás forradalom kitörésének másnapján megtörtént tiszti kinevezése mellett, hogy a katonaságnál „gárdonyi Faragó Andrásként” volt nyilvántartva.

A pályafutása során nyomozók előtt tett állítása szerint egy másik Faragó Andrástól való megkülönböztetés érdekében jelölték így, és később használt „Gárdonyi” álneve is csupán ebből fakad. A „gárdonyi” név azonban nem elsősorban álnév, hiszen a katonai nyilvántartásban feltüntették a nemesi előneveket is – az „övéhez” hasonló módon.