1855-ig korbácsolhatták legénységüket az amerikai haditengerészet tisztjei
2022. szeptember 28. 14:50 Múlt-kor
„A korbácsolás ellentétes az emberi méltósággal, (…) szembemegy a demokratikus intézményeink szellemiségével, (…) a barbár feudális arisztokráciát idézi” – így foglalta össze véleményét a korbácsolásról az 1850-ben megjelent White Jacket című regényében az amerikai író, Herman Melville. Lesújtó kritikájának már az 1830-as és ’40-es években is hangot adtak a zsurnaliszták, a napilapokban és a folyóiratokban barbár és civilizálatlan aktusnak titulálták a bántalmazást.
A brutális büntetés ábrázolása egy korabeli fametszeten (Wikipedia / Wellcome Trust / CC BY 4.0)
Korábban
A tengerésztisztek nagy része azonban hallani sem akart a korbácsolás beszüntetéséről, mert ebben látták a fegyelmezés egyetlen hatékony eszközét. Az büntetéspártiak tiltakoztak, amikor 1850. szeptember 28-án az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta a korbácsolás eltörléséről szóló törvényt.
A korbácsolásnak évszázados hagyományai voltak a tengeren, és számos alkalommal alkalmazták a fedélzeten elkövetett kisebb és nagyobb kihágások retorziójaként. Az ítéletet általában a teljes legénység előtt hajtották végre, a vétkesnek pedig csupasz háttal kellett kiállnia a hátára mért ütéseket.
Herman Melville nem elsősorban a korbácsolás elleni felszólalásairól ismert, leghíresebb regénye az 1851-es Moby Dick
A 19. századi büntetés-végrehajtó eszközt a szakzsargon csak „kilencfarkú macskaként” emlegette. A korbács nyeléhez ugyanis kilenc, viaszbevonatú szíjat erősítettek, amelyek végére csomókat, rosszabb esetben ólomdarabokat kötöttek, hogy azok feltépve a bőrt és az alatta lévő húst, minél fájdalmasabb sérüléseket okozzanak.
Az ítélet végrehajtása után a szerencsétlen áldozatnak egy másik tortúrán is át kellett esnie. A felszaggatott, véres hátfelületre ugyanis gyakran sót helyeztek, amely elképesztő, maró fájdalmat okozott. A művelet elsődleges célja a sebek fertőtlenítése volt, hiszen a korbácsolással fegyelmezni akarták a renitens matrózokat, és nem megölni őket.
Bármennyire fájdalmas és brutális roncsolást hajtott végre a korbács a testen, ha a csapások számát „emberi mértékek” közé szorították (a 18. század közepére nagyjából egy tucatban maximalizálták az ütések számát), a büntetéssel sújtott tengerész viszonylag hamar meggyógyult és újra szolgálatba állt.
A korbácsolás eltörlésének hírére az amerikai haditengerészetnél szolgáló magas rangú tisztek egy jelentős hányada úgy vélte, hogy a „macska” nélkül a hajók fedélzetén gyorsan elszabadul majd a pokol. A haditengerészet a matróznak alkalmas emberanyag tekintetében ugyanis hátrányban volt a kereskedelmi hajókon szolgáló állományhoz képest.
A nyilvános korbácsolás nem csak a tengerészek életét keserítette meg, a rabszolgáknak nap mint nap el kellett viselnie a megaláztatásokat (Johann Moritz Rugendas festménye Brazíliából)
A civil hajókon a tengerészek magasabb bérért dolgozhattak és a fegyelem sem volt olyan szigorú, így a tapasztaltabbaknak eszük ágában sem volt a haditengerészet hajóin szolgálni.
Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a hadihajókon számos a társadalom alsóbb rétegeiből származó, kevesebb tapasztalattal bíró, fegyelmezetlen és gyakran nem túl motivált matróz teljesített szolgálatot. A társadalom elitjéhez tartozó tisztek és egyszerű tengerészek között nagy volt a szociális szakadék.
A „közös nyelv” és a megfelelőnek tartott büntetőeszköz hiánya aggodalommal töltötte el a hajóparancsnokokat, akik a hajók fedélzetén a kemény fegyelmezés hívei voltak. A Kongresszus határozata azonban mindent felülírt, civilizáltabb módszerekre volt szükség.
Az új fegyelmezési rendszert 1855-ben vezették be, ahol a nyers testi büntetésnek már nem volt helye. A szabályszegőket innentől kezdve elzárással, az élelmiszer-fejadag csökkentésével (gyakran annak kenyérre és vízre redukálásával), vagy éppen zsold megvonásával büntették.
Támogasd a szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
24. A két világháború közötti diktatúrák és ideológiájuk
V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák
- Argentínában sem menekülhetett sorsa elől a „végső megoldás” végrehajtója, Adolf Eichmann
- Amnéziát tettetett, de a nürnbergi tárgyalásra „visszatért” az emlékezete Rudolf Hessnek
- A legkülönfélébb okokból csatlakoztak Szálasi mozgalmához annak női tagjai
- Ciánkapszula és pisztoly vetett véget Hitler és Eva Braun másfél napos házasságának
- A bukott Duce maradványain vezette le háborús dühét az olasz nép
- A Führer és a nők – Hitler szerelmi kalandjai nem egyszer tragikus véget értek
- Olaszország átállása adta meg a löketet Magyarország német megszállásához
- Irigységtől fűtve kegyetlenkedett foglyaival Irma Grese, az „auschwitzi hiéna”
- Az ismeretlenségből a világhírnévbe repítette Hitlert a sikertelen sörpuccs
- Egyik legsikeresebb éve élete végét is jelentette Bocskai Istvánnak 15:05
- A háborús károkat szenvedett Belgium nem volt jó választás az olimpia megszervezésére 12:20
- 12:20
- Egy étterem volt az amerikai feminista mozgalom első főhadiszállása 10:35
- A kételkedő zsűri előtt vágta földhöz Zsolnay Vilmos fia a mester porcelánját tegnap
- Magyar hősök nyomában Isztambulban és környékén tegnap
- Sikertelen irodalmi pálya után vált Viktória királynő kedvenc miniszterelnökévé Disraeli tegnap
- Furcsa testi elváltozásokat jósoltak a hosszútávfutás női képviselőinek tegnap