A joviális Mikulás és az örökzöld fenyő – karácsonyi mítoszok és cáfolataik

A kereskedők elrontották a karácsonyt annak elüzletiesítésével

E népszerű nézetnek ellentmond az a tény, hogy amíg a kereskedők meg nem látták a karácsonyban a lehetőséget, hogy reklámozzák termékeiket, az ünnepre korántsem irányult annyi figyelem, mint napjainkban. A kereskedők csináltak nemzetközi ikont a napjainkban mindenhol ismert, többféle elemből létrejött Szent Miklós-figurából.

A Montgomery Ward üzletlánctól származik a Rudolfról, a piros orrú rénszarvasról szóló dalocska, és a Coca-Cola tette általánossá a mosolygó, piros ruhás Télapó képét. A karácsonyban rejlő lehetőséget az amerikai polgárháborút követően kezdték kiaknázni az ottani kereskedők – ekkoriban jelentek meg először a kimondottan karácsonyra építő hirdetések az amerikai újságokban. Az ünnep átalakulása a 20. század folyamán aztán világszerte elterjedt.

Az Egyesült Államokon belül a kereskedelmi hirdetések hangulata segített összamerikai hagyománnyá tenni a karácsonyt azzal, hogy legyőzte a protestáns többség több évszázados ellenszenvét az ünneppel kapcsolatban – a lakosság nagy része a nagyszabású karácsonyi ünneplést korábban katolikus „importnak” tartotta.

A Massachusetts-öbölben létrejött gyarmat vezetői olyannyira ellenségesen viseltettek a karácsony iránt, hogy 1659-ben betiltották annak nyilvános ünneplését – megbüntettek „bárkit, akit ünneplésén találnak, akár a munkától való tartózkodás, akár lakomázás által, vagy bármilyen más módon.”

A törvényt csak 25 évvel később vonták vissza, de a karácsonyellenesség erős maradt. Samuel Sewall bíró még 1685-ben is örömmel írta le naplójában, hogy egyetlen embert sem látott abban az évben, aki megünnepelné a karácsonyt.

A karácsonyi üdvözlőlapok nagy hagyományra tekintenek vissza

Napjainkban már elmondható, hogy hosszú ideje része a nyugati kultúrának a karácsonyi üdvözlőlapok küldése, azonban a 19. század közepe előtt egyáltalán nem volt jellemző. Ráadásul azt is pontosan tudjuk, kik kezdeményezték a szokást: a brit feltaláló Sir Henry Cole megrendelésére John Calicott Horsley festőművész készítette 1843-ban az első mintát, amely három képből állt: középen egy család három nemzedéke emeli poharát a kártya címzettjére, mellettük kétoldalt jótékonykodást ábrázoló jelenetek voltak: az egyiken ételt, a másikon ruhát osztottak a szegényeknek. Innentől előbb Angliában, majd az Egyesült Államokban is egyre népszerűbbé vált a szokás, és a világ más tájain is szokássá vált kisebb mértékben.

Clement Clarke Moore írta a „Karácsony előestéje” című költeményt

Néhány éve a New York állambeli Poughkeepsie-ben található Vassar College professzora (és nem mellesleg „professzionális cáfoló”) Don Foster arra a következtetésre jutott, nem Moore írta a nevéhez társított 1823-as verset. A mű eredetileg névtelenül jelent meg, Moore csupán 1837-ben állította először, hogy ő írta, és a költemény „szelleme és stílusa szöges ellentétben áll életművének más elemeivel” Foster szerint. Szerinte a poughkeepsie-i lakos Henry Livingston Jr. a mű valódi szerzője, azonban ennek az álláspontnak is akadtak kritikusai, akik szerint Foster szándékosan csak olyan Moore-művekkel hasonlította össze a költeményt, amelyek az ő elméletét támasztják alá.

A karácsonyfa régi keresztény hagyomány

A karácsonyfa elterjedése világszerte a 19. század közepére tehető, elsősorban német hatásra – ez mind Magyarországra, mind az angolszász kultúrákra igaz. Az amerikai gyarmatokon a 18. század közepén jelentek meg először a német bevándorlók otthonaiban, és vélhetően ez a helyzet Magyarországon is, bár pontosabb információ sajnos nem áll rendelkezésre. A helyi, nem német anyanyelvű lakosság mindenhol a 19. század közepén, vagy még később vette át a szokást.

Magyarországon ennél valamivel korábban megjelent: egyesek szerint József nádor harmadik felesége, Mária Dorottya württembergi hercegnő honosította meg a szokást, annyi azonban bizonyos, hogy Pesten az első karácsonyfát Brunszvik Teréz grófnő állíttatta a rábízott krisztinavárosi kisgyermekek számára. Az új szokás előbb a városokban terjedt el, majd innen a vidéken is.

A német területeken a karácsonyfa a kereszténység előtti napfordulóünnep emlékét őrzi, amely során az örökzöld növények használata nem kizárólag a germán őshitre volt jellemző. Jelentése mindenhol azonos volt: a télen is élettel teli örökzöldek emlékeztették az embereket a reményre, hogy a tél után újra bőségben és boldogságban élhetnek.

A Mikulást mindig joviális, kövér emberként ábrázolták

Napjaink Télapó-képe két fő elemből tevődik össze: a keresztény hagyomány által ismert 4. századi Szent Miklós demrei püspökből, aki ajándékokat osztogatott a gyermekeknek, illetve a keresztény térítés előtti germán hagyományból, amely szerint a téli napforduló idején a napjainkban „nagy vadászat” néven ismert kavalkád élén Odin (más alakokban Wotan, Woden stb.) főisten végiglátogatja a halandók településeit, és ajándékokat hoz nekik. A germán istenség alakja számos elemben tovább él napjaink nemzetközi Mikulás-képében: nagy, ősz szakálla, a szánját húzó nyolc rénszarvas (Odin hagyományosan egy nyolclábú ló, Sleipnir hátán közlekedik), és a korábbi ábrázolásokra jellemző csuklyája egyértelműen tőle származnak.

Egyes helyeken segítői is fennmaradtak bizonyos formában – a holland Sinterklaas segítője hagyományosan a kora újkorban kialakult Zwarte Piet („Fekete Péter”), egy ibériai mór, aki a rossz gyermekeket elhurcolja zsákjában rabszolgának a Földközi-tengerre. Odin két legközelebbi segítője két holló, Huginn és Muninn, akik a világ híreiről értesítik az istent – hasonlóan ahhoz, ahogy Zwarte Piet értesíti Sinterklaast arról, mely gyermekek érdemelnek ajándékot.

Nem volt azonban ennyire egyenes az ide vezető út: a rénszarvasok húzta szánon az égen repkedő Télapó először 1821-ben tűnt fel, és csak 1837-től van utalás arra, hogy a kéményen keresztül látogatta meg az amerikai gyermekeket. Az Egyesült Államokban a polgárháború előtt gyakran ábrázolták szakáll nélkül, sőt, kimondottan vékony emberként is. 1809-ben az egyik első amerikai író, Washington Irving egy holland stílusú, széles karimájú kalapot hordó, nagydarab, pipázó emberként írta le Szent Miklóst. E kép később egy széles mosolyú, barna hajú férfivá alakult, mígnem 1863-ban Thomas Nast német születésű amerikai karikaturista ábrázolta jókedvű, fehér szakállú, piros ruhás kövér férfiként. Ez vezetett aztán a fentebb már említett 20. századi képhez, amelyet jórészt a Coca-Cola hirdetéseinek köszönhetünk.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­ősz
Múlt-kor magazin 2019

• Széchenyi Zsigmond vadászkalandjai
• Az 1990. októberi taxisblokád
• Az amerikai modernizmus első nagyasszonya
• 1918 - Az őszirózsás forradalom tündöklése és bukása
• A zselízi Eszterházy-kastély
• 1849 - Az aradi vértanúk tragédiája
• A szesztilalom rettegett szélmalomharcosa
• A Drechsler-palota különc asztaltársasága
• Hét híresség, akit elutasítottak a seregtől