„Előre az Úz völgyében”: Magyar honvédek emlékei a Keleti-Kárpátokról

2021. július 26. 19:45

A Keleti-Kárpátok déli szakaszán található vadregényes szűk völgy nem ismeretlen a hadtörténelem iránt érdeklődők előtt, azonban a 2019-ben történt erőszakos temetőfoglalás és kegyeletsértés nyomán az Úz völgye mind földrajzi helyként, mind egyfajta szimbólumként eljutott a társadalom szélesebb rétegeihez. Az 1916-1917-ben, majd 1944-ben jelentős harcokat megélt völgyben kialakított katonai temetőben a Nagy Háborúban elesett osztrák-magyar és német katonák mellé 1994-ben a Volt Hadifoglyok Háromszéki Szervezete állított kopjafás-kőtömbös emlékművet. A Csíkszentmárton község által gondozott temetőbe 2019-ben állítottak idegenek 52 betonkeresztet „ismeretlen román hős” felirattal, figyelmen kívűl hagyva, hogy a keresztek jelentős része alatt az egykori m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred elesett katonái alusszák örök álmukat.

A nagy társadalmi ellenszenvet kiváltó temetőfoglalás nyomán született meg a Kocsis Károly által szerkesztett Előre az Úz völgyében című könyv, amely emléket állít az Úz völgyében száz évvel ezelőtt harcoló katonáknak, valamint helyet kap benne egy, az Úz völgyével kapcsolatos térképészet-történeti tanulmány Háromszék megye mai első embere és egyben jelentős térképgyűjteménnyel rendelkezdő Tamás Sándor tollából Erdély és Moldva Úz-völgyi határa régi térképeken címmel.

A könyv bevezetőjében Gottfried Barna levéltáros helyezi el térben és időben az eseményeket, a Román Királyság 1916. augusztus 27-i erdélyi betörésével indítva, amikor is a hadiállapotot kinyilvánító diplomáciai nyilatkozat átadásával közel egy időben három román hadsereg kezdte meg a Kárpátok átjáróin való előretörést. Mivel jelentős seregtestek nem állomásoztak a Monarchia keleti határvidékén, ezért a korábbi szövetséges gyors léptekben nyomult be Erdélybe, maga előtt tolva a Székelyföldről menekülni kényszerülő lakosságot. A hadiszerencse Nagyszeben térségében fordult meg, miután a német 9. hadsereg döntő vereséget mért a román királyi haderőre. A visszavonuló alakulatokat üldöző, az „Előre!” dícsérőjelző viselésére jogosult m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály 1916. október 14-én elérte az Úz-völgyi Kőkertet, így az akkori osztrák – magyar - román határt. A felszabadítókat a lakosság örömmel fogadta, „...amerre megyünk, a székelység könnyezve köszönt” – írta Sassy Csaba zászlós a naplójában. A csíkszentártoni kocsma ajtaján a következő felirat fogadta a honvédeket:

„Magyar katonák!
A pincében van ser.
A négy malacot elhajthatják.
Egyetek, igyatok!”

Október-novemberben már Románia területén folytak súlyos harcok, majd a román csapatokat felváltó cári orosz 9. hadsereg decemberben sikeresen foglalta el az Úz-völgyet övező Sövérjes- (1358 m) és Magyarós-csúcsokat (1340 m), amelyeket a január folyamán megkísérelt ellentámadásokkal sem sikerült visszafoglalni. Ennek láttán Breit József tábornok egy új harcászati megoldás alkalmazását javasolta, a rohamtámadást. 1917 februárjában Nyárádszeredán, majd Csíkzsögödben kiképezték az „Előre” hadosztályból kijelölt legénységet, majd a 1917. március 8-án 05:00-kor kiadott paranccsal megindult a Magyaros-tető, valamint néhány fontos magaslat elleni támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni állasaikból. A győztes csatát követően, 1917 márciusa után Csík vármegye területén, határán komolyabb harcokra nem került sor.

A könyv vezérfonalát Sassy Csaba egykori 10-es honvéd, újságíró naplója, Halász Gyula jeles földrajztudós visszaemlékezése képezi, kiegészítve számos más korabeli forrással. A kötetben felhasznált írott dokumentumokat a budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által a szerkesztő rendelkezésére bocsátott, jórészt eddig publikálatlan korabeli fotóanyag színesíti. Ehhez kapcsolódnak az egykori szintén 10-es honvéd Kövér Gyula festőművész helyszíni rajzai és igényes karikatúrái, amelyek a háború emberibb arcát mutatják az olvasónak.

A 380 oldalas könyvet egy kitűnő térképészet-történeti tanulmány zárja le, amely az Úz-völgy első térképészeti ábrázolásától 1914-ig követi végig a vonatkozó térképek történetét. Tamás Sándor térképgyűjtő megállapítása szerint határvitákra az utóbbi három évszázad mindegyikében sor került – így nem újkeletű a 2019-es sem –, és ez a folyamat jól látható a különböző időszakokban magyarok, olaszok, osztrákok által e térségről készített térképeken is. Ezekből kiolvasható, hogy az Úz völgye lakott volt már a 18. században, a völgyet Tölgyes, Tölgyes puszta, Tábla puszta, Tábla mező, Kőkert, Uzvölgy helynevekkel illették, sőt veszteglőház („Contumaz”), valamint katonai őrház ún. „Csardake” is állt egykoron az Úz-folyó és a Veresvíz-patak összefolyásánál. A völgy a 20. század elején élte virágkorát, amikor a csendőrlaktanya, a vámhivatal, valamint Bocskor Imre vendéglője mellett 11 fűrészmalom (térképen rövidítve SM=Saag Mühl), vasúthálózat és egy több mint 400 munkást foglalkoztató deszkagyár üzemelt az 1902-től villanyvilágítással is ellátott Úzvölgy telepen.

Az igényes kiállítású könyv a széles olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat, hiszen kitűnően szolgálja a történelmi ismeretterjesztést.