A párizsi békekonferencia nagyjai

E felfogással részben egyet is lehet érteni. A japán fél ugyanis az ülések nagy részén meg sem jelent, és ha jelen is volt, rendszeresen jelezte, hogy nem kíván hozzászólni olyan kérdésekhez, amelyek közvetlenül nem érintik országa érdekeit. Orlandót azonban nem helyes egyszerűen félretolni, noha az kétségtelen, hogy Olaszország elhelyezkedése, nemzetközi szerepe és potenciálja számára jóval kisebb mozgásteret biztosított, mint a `big three` bármely tagjának. Mégis, mivel Olaszország több mint három éven át hadviselő volt, hozzátartozott a győztesek táborához, és ezen a címen miniszterelnöke tagja lett a konferencia legmagasabb szervének, a viták és döntések során Orlandónak mégis volt egy nem jelentéktelen játéktere. A továbbiak azon múltak, hogy ezt hogyan használta ki. E megfontolás alapján a továbbiakban a `négy nagy` tevékenységéről, törekvéseiről, súlyáról és eredményeiről lesz szó. A fő kérdés abban áll, hogy e négy politikus közül melyik volt a tulajdonképpeni meghatározó, melyikük lett a győztes, ki tudta félreérthetetlenül rányomni bélyegét a konferencia eseményeire és ezzel együtt a kialakított új nemzetközi rendszerre. Ha népszavazást rendeznénk e kérdésről, úgy valószínűleg arra az eredményre jutnánk, hogy a magyarok nagy többsége e szerepben Clemenceaut, az olaszok Wilsont, a törökök Lloyd George-ot stb. látnák. Ha ezzel szemben szorgalmasan végig olvassuk a konferencia aktáit, úgy kétségkívül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy e nemzetközi fórumnak valójában nem volt győztese. A konferencia ülései és lezáró iratai, maguk a békeszerződések a "rothadt kompromisszumok" sorozatából tevődtek össze. Természetesen mindegyik fődelegációnak megvolt a maga követelményrendszere, amelyért a konferencián harcolt, de végül céljait egyik sem érte el, és valamennyien lehorgasztott orral hagyták el a békeműveletek színhelyét, Párizst. A szövetséges hatalmak győzelmet arattak a hadszíntéren, ám a béke asztalánál vereséget szenvedtek egymástól. És -persze -a körülményektől. Ilyen békekonferencia csak egy volt Európa történetében. Nem mintha megelőzően nem kellett volna számos alkalommal és sok kérdésben alkut kötni. Egy-egy háborúnak, vagy hadműveletnek azonban mégis mindig volt győztese, és a győztes hatalom vagy tábor mindig "haza is vitt" valamit, - legfeljebb nem annyit, mint amennyit szeretett volna. Most azonban a siker valamennyi győztes esetében minimálisnak mutatkozott az elgondolásokhoz, valamint a megelőzően vállalt óriási emberi-anyagi terhekhez képest, és az eredmények a jövő fejleményeit illetően sem nyugtattak meg senkit. Viták és "rothadt kompromisszumok" kísérték a második világháborút lezáró nemzetközi tárgyalásokat is, ekkor azonban egyértelmű volt, hogy a dolgokat a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió diktálja, és lényegében véve kompromisszumra is csak kettejük között kerülhet sor. Így azután fel kell állítanunk egy további kérdést: mi volt az oka annak, hogy az első világháború után ennyire képlékeny helyzet állt elő, és a győztesek eltérő szándékai miért tudták oly mértékben kioltani egymást, hogy végül egyetlen valóban elégedett hatalomról se lehessen beszélni? Bár e kérdést a múltban ilyen kereken nemigen fogalmazták meg, válaszkísérletek és -elemek mégis születtek. Ilyenek: egyetlen vezető sem ismerte a valóságos viszonyokat azokban az övezetekben, amelyekről döntött; Wilson elnököt puritán fanatizmusa és betegsége megakadályozta a tisztánlátásban; Clemenceau elvakult gyűlölettel viseltetett bizonyos népek és elsősorban a magyarok irányában; Lloyd George-nak, mint közismerten ingadozó személyiségnek nem volt szilárd cselekvési vonala és így tovább. Noha az egyik vagy a másik megállapításnak van valamelyes igazságtartalma, a teljes igazságot egyik sem meríti ki, és még együttvéve sem magyarázzák meg azt, ami Párizsban történt. Vegyük sorra az említett elemeket. Tökéletesen megfelel a tényeknek, hogy a "nagyok" egyike sem lett volna képes felmondani a tárgyalt területek földrajzát, etnikai, hegy- és vízrajzi, közlekedési és etnikai mutatóit. De nem is ez volt a dolga. Azért volt ellátva minden delegáció a szakértők seregével, e sereg pedig mindenféle eszközzel, hogy ezt helyette és számára megtegye. A szakértők pedig vagy pontosan tudtak mindent vagy megvolt minden lehetőségük rá, hogy megtudják, amit esetleg mégis elmulasztottak előzetesen megtanulni. A "nagyok" mindegyik delegációja jól ismerte például a magyarországi etnikai viszonyokat. Nem az adatok ismeretének hiánya miatt, nem tévedésből adományoztak több, mint 3 millió magyart a szomszédos országoknak, hanem azért, mert a négy hatalom bizottsági képviselői eldöntötték, hogy Magyarországgal kapcsolatban minden esetben az érdekelt másik ország lakosságának végső etnikai előfordulását is túlhaladva tekintetbe veszik gazdasági és stratégiai érdekeiket is, - nyilvánvalóan az ő javukra és a magyarok kárára. Ez egy olyan elvi döntés volt, amelyet a konferencián a négy hatalom egyetértése alapján és minden vita nélkül hoztak meg. Ez pedig máris alapvetően megkérdőjelezi, hogy a Magyarországgal szemben hozott döntésekben eminens szerepe lehetett volna Clemenceau állítólagos magyargyűlöletének, vagy netalán annak, hogy, amint egyes magyarok hinni vélik, magyar menyével szemben érzett gyűlöletét élte volna ki egy nép büntetésében. (A valóságban a hölgy osztrák volt.) De nézzük Wilson személyét. Nem kétséges, hogy az elnök az amerikai politikát, az európai helyzetet és egyáltalán a világ működését valóban erkölcsi princípiumok alapján is szemlélte, és hogy elvei szorosan kötődtek mély puritán vallási meggyőződéséhez. Sőt, bizonyos esetekben éppenséggel egy kontraproduktív puritán makacsságot is fel lehet fedezni nála. Ilyesmi működött például a békeszerződések és a népszövetségi alapokmány kongresszusi vitája során, midőn az egész komplexum végső leszavazására amiatt került sor , hogy az elnök nem engedett egy teljesen jelentéktelen kérdésben, jóllehet ezt miden további nélkül megtehette volna, ha történetesen nem makacsolja meg magát. Az sem vitás, hogy Wilson komoly és igaz jóindulattal, hittel törekedett a békés és kiegyensúlyozott világ megteremtésére, és hogy midőn elgondolását már veszélyben látta, valóban megrendült és apránként eluralkodott rajta a betegség. Csakhogy mindehhez hozzá kell még fűzni néhány fontos tényezőt, hogy Wilson szerepének és kudarcának kérdésében tisztán lássunk. Először is azt, hogy e nagyvonalú és tisztességes koncepció nem egészen véletlenül magába foglalta az USA gyökeresen megváltozott szerepét is a világban. Tudva vagy öntudatlan, Wilson le akarta vonni annak a következményeit, hogy az európai szövetségesek nem nyerhették volna meg a háborút az amerikai pénzügyi és katonai segítség nélkül. Dollármilliókról, fegyverekről, haditengerészetről és körülbelül egy millió amerikai katonáról volt szó, akik 1918 tavaszán friss erőben megjelentek a nyugati hadszíntéren. Annak tudatában, hogy ráadásul az Egyesült Államoknak az égvilágon semmi követelése nem állt fenn területi szempontból egyetlen háborúzó féllel szemben sem, az elnök azt gondolta, hogy érdektelen, de áldozatokat hozó félként ő alakíthatja ki a békeszerzés fő feltételeit. Javasolta tehát, hogy ő maga legyen a konferencia elnöke, a békeszerzést két fejezetben: egy "előkonferencián" és magán a kongresszuson hajtsák végre, valamint, hogy mindkettő semleges területen (például Svájcban) ülésezzen. Azt gondolta, hogy miként ilyesmire már többször sor került, az "előkonferencián" a győztesek egyeztethetnék álláspontjukat, a kongresszuson pedig a vesztes államok képviselőinek bevonásával megállapodnának a végleges teendőkről. Ez a koncepció azonban minden részletében megbukott, még mielőtt Wilson európai földre tette volna a lábát, és Wilson egyetlen javaslatát tudta csak majdnem maradéktalanul megvalósítani. Ha nem is abban a formában, mint szerette volna, de az általa javasolt Népszövetség valóban létrejött. Egyebekben azonban az elnök súlyos vereségeket szenvedett el. A kudarc oka egyszerű volt. Nagy-Britannia és Franciaország vezetői együttesen ekkor még elég erősek voltak ahhoz, hogy megbuktassák. Az egyértelmű "nem" kimondása után Wilson már csak aközött választhatott, hogy vagy elfogadja Párizst színtérnek és Clemenceau-t elnöknek, vagy megsértődik és meg sem jelenik a konferencián. Az előbbit választotta. Miután az "előkonferencia" viszont oly nehézkessé és elhúzódóvá vált, mint történt, a kongresszus gondolata szinte automatikusan halt el. Ezt követően Wilson már csak két eszközzel operálhatott, ha partnereit meg akarta győzni. Az egyik a katonai erő volt, a másik pedig a pénz. 1918-ban csak egy hadsereg tartózkodott a kontinensen, amely jó erőben volt és szinte teljesen intaktnak lehetett tekinteni: az amerikai hadsereg. Az összes többit végletesen legyengítette, megtizedelte és demoralizálta az évekig tartó háború. Ha tehát a fegyverszünetekben előírt demarkációs vonalakat őrizni akarták, ha meg akarták akadályozni, hogy a vitás területeken helyi zendülésekre és kisháborúkra kerüljön sor, mint például Erdélyben, Sziléziában, Klagenfurt környékén, a később Burgenlandnak elkeresztelt magyar területen stb., vagy éppenséggel Görögország és Törökország között, úgy rendfenntartóként a legcélravezetőbb lett volna az amerikai hadsereg felhasználása. Erről azonban nemcsak az amerikai közvélemény és a kongresszus, de maga az elnök sem akart hallani. Maradt volna tehát a dollárdiplomácia. Két dolog világos volt ugyanis. Az egyik, hogy a romba dőlt, illetve leromlott európai államok saját erőforrásaik alapján aligha tudnak talpra állni, a másik, hogy a győztesek nyakig eladósodtak az USA-val szemben a háború folyamán. A két kérdés ráadásul még szoros kapcsolatban is állt egymással. Nagy- Britannia, Franciaország, Olaszország és Belgium feltápászkodása ugyanis még kilátástalanabbá vált abban az esetben, ha amerikai adósságaikat ki kell fizetniük és ehhez nem jutnak pótlólagos erőforrásokhoz. Ebben az időben azonban aligha lehetett volna találni széles e világon egyetlen olyan bankárt, aki azt mondta volna, hogy a világ és az amerikai elnök megváltó gondolatainak érdekében ugyan engedjük el nyomorult európai szövetségeseink adósságait. Ilyen eretnek nézetet még a közgazdászok körében is mindössze egy angol (Keynes) fogalmazott meg, de az ő javaslatai nemcsak az amerikai elnökig nem jutottak el, de az angol delegációban sem volt meleg fogadtatásuk, bár ott néhányan akadtak, akik elgondolkodtak róluk. Mindenesetre maradt az "adós, fizess" elve, és e szentség fenntarthatósága érdekében Wilson belement abba, hogy a "bűnösök" viszont mintegy a "jók" adósságainak fedezeteként jóvátételt fizessenek. Ezt ideológiailag mindenesetre könnyebben lehetett indokolni, mint az adósság-elengedést. Az utóbbi tisztes indoklását az amerikai politikusok majd csak a második világháború után fogalmazták meg, azzal együtt egyébként, hogy jó célok érdekében akár még ingyen pénzeket is osztogatni lehet adott esetben, ha ez hosszabb távon szolgálja egyúttal az USA gazdasági érdekeit is. Wilson tehát végeredményben fegyvertelen maradt, és sem ő maga, sem az amerikai delegáció többi tagja nem volt annyira rutinos és hájakkal megkent, hogy pusztán diplomáciai eszközökkel elbírtak volna jóval felkészültebb és nem egy esetben ravaszabb európai partnereikkel. Amikor 1919 tavaszán észrevették, hogy a már létrehozott alapokon aligha fog virágot bontani a béke, már késő volt, és elkezdődött az elnök kálváriája. Ennek három fázisa volt. Először ő maga döbbent rá, hogy elképzelései romokban hevernek, a második az volt, amikor 1919 májusában az amerikai delegáció számos tagja és közöttük a külügyminiszter lemondott, mert nem akarta viselni a felelősséget egy olyan békerendszerért, amelyet már ekkor elhibázottnak tartott, a harmadik és a befejező szakasz pedig Washingtonban várt rá, amikor szembekerült a kongresszussal. Wilson jó szándékú és egyúttal az amerikai világszerepet megcélzó koncepciója egyelőre kudarcot vallott. Clemenceau-n rajta ragadt a "tigris", mint melléknév, és a magyarok jó része szentül meg van győződve róla, hogy ehhez az epitheton ornans-hoz konferencia-szereplése révén jutott hozzá. Ám ha a konferencia jegyzőkönyveit lapozgatjuk, ott nyomát sem látjuk egy tigrisnek. Clemenceau sokkal inkább egy ravasz macska képében jelenik meg, amely persze jól tudja, hogy merre található a tejföl és azt meg is akarja szerezni. (Az elnevezéshez egyébként akkor jutott, amikor éveken át tigrisként harcolt a parlamentben jakobinus köztársasági meggyőződése mellett.) Az ő legfőbb célkitűzése abban állt, hogy örökre lehetetlenné tegye egy olyan német hatalom helyreállítását, amely Franciaországot fenyegethetné. Nagy területeket akart róla leszakítani, határrá a Rajna folyamát szerette volna megtenni, és ez egyúttal magába foglalta azt is, hogy Franciaország megszerzi a legértékesebb német ipari övezetet a Ruhr- vidék és a Saar-vidék bányáival egyetemben. Ezek mellett már csak néhány pótlólagos intézkedés lett volna szükséges ahhoz, hogy Németország ipari-gazdasági potenciálját felszámolják. Köztudott, hogy e célt Clemenceau-nak nem sikerült elérnie. Franciaország visszakapta ugyan az 1871-ben elvesztett Elzászt, de nem szerezhette meg a Rajna-határt. A Rajna bal partját hármas szövetséges megszállás alá helyezték ugyan, de csak egy átmeneti időre, és ugyancsak átmenetileg jutott hozzá Franciaország a Saar-medence kihasználási jogához is. Azt pedig előre meg lehetett jósolni, hogy amikor a békeszerződés értelmében 15 év múlva megrendezik a népszavazást, az a nagy többségében német anyanyelvű lakosság körében Németország javára fog eldőlni, függetlenül attól, hogy Németországban milyen kormány lesz éppen uralmon. A francia miniszterelnök azért kényszerült rá a nagymértékű visszakozásra, mert aközött választhatott, hogy vagy elfogadja a vele szemben álló két partner - az angolok és az amerikaiak - álláspontját, és akkor megszerzi vigaszként e két állam garanciáját a kialakított új határokért, vagy pedig kitart álláspontja mellett, és szembe kerül mind az USA-val, mind Nagy-Britanniával, eljátssza a megígért jótállást és ráadásul a francia terveket ebben az esetben sem valósíthatja meg, mert ehhez nincs elegendő francia erőforrás. A német kérdésben Clemenceau egyetlen sikerét az jelentette, hogy a Rajna-határról való lemondása fejében elérte Ausztria Németországhoz való csatlakozásának tilalmát. A francia érv lényege abban állt, hogy amennyiben Ausztria, amint hajlamai szerint tenné, hozzácsatlakozna Németországhoz, úgy a vesztes Németország erősebb lenne, mint amilyen a háború előtt volt. Mivel ez megfelelt a valóságnak, az angolok és az amerikaiak elfogadták, az olasz politikai körök pedig lelkesen támogatták, mert világos volt, hogy egy kis Ausztria jóval kellemesebb szomszéd, mint egy nagy Németország. Ehhez a sikerhez is fűződtek azonban kételyek. Kevesen akadtak ugyanis a világban és még Franciaországban is, akik hittek volna e tilalom tartósságában. Ha nem volt olyan erő, amely megakadályozta volna Bismarck egyesítési törekvéseit, ugyan most ki áll majd az útjába, ha a várhatóan megerősödő Németország be akarja fogadni Ausztriát? Azt lehetne hinni, hogy a francia szempontból legfőbb területen tett francia engedmények fejében Clemenceau revánsot vett magának Magyarországgal, illetve Ausztria-Magyarországgal szemben, és e téren valóban ő diktált. A "tigris"-t azonban ettől a dicsőségtől is meg kell fosztanunk. A francia külügyminisztériumnak és bizonyos vezérkari és katonai köröknek nagy szerepük volt ugyan a Kárpát medence új viszonyainak kialakításában, de - egyrészt - ebben a franciák nem voltak egyedül, másrészt pedig a francia közéletben e téren kétségkívül nem Clemenceau volt a "tigris". Eltérően Raymond Poincaré köztársasági elnök, továbbá Étienne Pichon külügyminiszter, végül egy sor tábornok (Alby, Joffre, Berthelot stb.) szinte korlátlan román-, szerb-, és csehbarátságától, Clemenceau egyáltalán nem rajongott sem a Hohenzollern-családból származó román dinasztiáért, sem Bratianu román miniszterelnökért és ugyanolyan kevéssé volt a Karagyorgyevics-dinasztia híve. Az ő általa vezetett hadügyminisztériumból került ki az utasítás, amely szerint az Armée d'Orient főparancsnoka, Franchet D'Esperay tábornok fogadhatja és ezáltal de facto elismerheti a magyar miniszterelnököt (Károlyi Mihályt), valamint az a szöveg is, amelyet "katonai konvenció" címen a magyar kormánnyal aláírathatott. Az utóbbi egy magyar szempontból elfogadható demarkációs vonalat tartalmazott Keleten és Délen, a tárgyalások pedig magukba foglalták azt az elemet, hogy Magyarország fontos stratégiai pontjait francia csapatok szállják meg, és - magyar számítás szerint - ezáltal meg is mentik a szerb és román megszállástól. Ezt az alkut két erő borította fel: a szövetséges partnerek tiltakozása és a francia "héják" felháborodott ellenakciói. 1919 tavaszán Clemenceau már nehéz helyzetbe került. A nyugati kérdésekben tett engedményei miatt odahaza már annyira támadni kezdték, hogy újabb frontok nyitásától tanácsos volt tartózkodnia. Hol mutathatott egyáltalán erőt? Nyilvánvalóan a vesztes kishatalmakkal szemben, amelyek egyébként sem képeztek egzisztenciális kérdést francia szempontból, miközben a velük szembeni határozott fellépéssel biztosítani lehetett más kishatalmak barátságát és támogatását, ami viszont számos okból, de főként az orosz szövetség elvesztése miatt fontossá vált. Legalábbis így tűnt. Barátságos arcát, amelyet még 1918 novemberében a magyar kérdésben mutatott, Clemenceau hamarosan felcserélte a zord számonkérő maskarájára, de egy sor kérdésben továbbra sem kellett nemcsak erőszakoskodnia a többiekkel szemben, de még a kezdeményezést is nyugodtan átengedhette másoknak. Clemenceau-tól határozott, egyértelmű támogatást csak a cseh vezetők kaptak, és ez mindenkivel: magyarokkal, osztrákokkal, németekkel és lengyelekkel szemben érvényesült. Benes szava és igénye mindenkor mérvadó volt a számára, azon kész volt elgondolkodni, és ha egy mód volt rá, kívánságát teljesítette is. Ez azonban egyáltalán nem esett a nehezére, mivel a csehszlovák állam vezetőivé lett egykori cseh emigránsoknak legalább annyi barátot sikerült szerezniük Londonban, mint Párizsban, és e barátok egy része most ott ült az angol békedelegációban. Nagyjából hasonló volt a helyzet Washingtonban is. Ami pedig az olaszokat illette, ők egyelőre szívesen támogattak mindenkit (a délszlávok kivételével), aki az időközben kiszenvedett Osztrák-Magyar Monarchia ellenfele volt, és aki képesnek tűnt arra, hogy e "veszélyes" államalakulat feltámadásával szemben ellenerőt képezzen. Így azután egy-két epizódot leszámítva az új csehszlovák állam határainak kialakítása során sem Clemenceau-nak, sem más franciának nem kellett érdemi vitába bocsátkoznia partnereivel. A támogatás alól kivételt képezett Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (amelyet már ekkoriban is inkább Jugoszláviának nevezetek) terve a kettejük között kialakítandó összekötő folyosóról, a korridorról. Ezzel azonban Clemenceau-nak szintén elég könnyű volt szembehelyezkednie, mivel egyetlen nagyhatalom sem támogatta. Nehezebben alakult ki a végleges határ Románia esetében, és itt az általuk kívánatos eredmény érdekében a franciáknak már cselszövéshez és megtévesztéshez kellett folyamodniuk. Még 1918-ban, francia kezdeményezésre alakult ki az az elv , hogy mivel Románia nem tartotta be az 1916-ban aláírt titkos szerződés feltételeit, hanem ettől eltérően fegyverszünetet, majd békét kötött a központi hatalmakkal, valamint azért is, mert időközben megszerezte Beszarábiát, amelyet pedig a bukaresti egyezmény nem ígért neki, e szerződést alapnak lehet ugyan venni a békeszerződés kialakításához, de ahhoz nem kell mindenben igazodni, hanem nyugat, tehát Magyarország felé Romániának kevesebbel kell beérnie. A "kevesebb"-et azonban a későbbiekben különféleképpen lehetett értelmezni. És valóban, a kevesebbet a franciák pontosan úgy értették, ahogyan végül a határt leírták, ezzel szemben az angolok ennél többet, az amerikaiak viszont ennél is kevesebbet akartak Romániának juttatni. E kérdésben végül a francia álláspont győzött. Ki vagy mi győzött a délszláv kérdésben, azt ma is latolgatni lehet, és ilyen rövid terjedelemben a kérdés hullámzásai le sem írhatók. Fontos azonban megjegyezni, hogy a délszláv érdekek legfőbb felkarolója Wilson elnök volt, aki egészében véve meg volt róla győződve, hogy a pánszláv veszély feltámadását elhárítandó feltétlenül kedvezményezni kell a közép-európai kis szláv népeket, de a leghatározottabban éppen a délszláv érdekek mellett lépett fel. Tette ezt az olasz igényekkel szemben is, aminek egyik következménye az lett, hogy ő, aki a legnépszerűbb külföldi volt Olaszországban, amikor 1919 januárjában megjelent Rómában, hamarosan a leggyűlöltebb személyiséggé vált az olaszok szemében. Végül ami Burgenlandot illette, e kérdést egyértelműen az amerikaiak vitték a konferencia elé, és Wilson személyesen is többször szerepet vállalt annak érdekében, hogy e területet Ausztriának juttassák. (Többek között éppen a csehszlovák-jugoszláv korridor elkerülése érdekében. ) Némi habozás után e javaslatot mindenki elfogadta, vagy azért, mert nem akart sem egy szláv "túlhatalmat", sem azt, hogy Magyarországot hermetikusan elzárják a világtól, vagy azért, mert Ausztria "életkedvét" szerette volna növelni, amihez az is hozzátartozott, hogy jó, ha Ausztriának van egy közvetlen hátországa. Clemenceau tehát olyasmit tudott csak megvalósítani, amiben legalább két szövetséges partner hozzá hasonlóan gondolkodott, minden másban azonban kudarcot vallott, és legfeljebb csak szépíteni tudott az eredményen. Ez állt a hátterében annak is, hogy a háború végén országszerte ünnepelt politikus a konferencia vége felé a francia politikában már bukott ember volt, amit csak megpecsételtek az 1920 elején tartott köztársasági elnöki választások. A "tigris" ezt követően a szó minden értelmében visszavonult, miközben egymást érték az ellene irányuló nyílt és alattomos támadások. Franciaországban ő lett az, aki a megnyert háború után elvesztette a békét, holott az ő helyében valószínűleg senki más nem érhetett volna el többet. Talán a legnehezebb feladat elé Lloyd George állítja a szemlélőt, ha szeretné meghatározni a brit miniszterelnök "vonalát". Ha afrikai, közel-keleti vagy más, a Brit Birodalmat érintő kérdésről volt szó, mind ő, mind a delegáció bármely tagja teljesen érthetően és egyértelműen szólalt meg, az európai kérdésekben azonban egyetlen kérdésben sem mutatkozott egyetértés. Annyira ment ez, hogy több alkalommal még ugyanaz a brit személyiség sem értett egyet önmagával, és ez vonatkozott a miniszterelnökre is. Az utóbbi jelenséget vissza lehetne vezetni akár Lloyd George személyiség meghatározó vonásaira, de ha ezzel beérnénk, nem lennénk igazságosak. Tény ugyan, hogy hosszú politikai pályáján Lloyd George annyira rugalmasnak mutatkozott, hogy ezt akár képlékenységnek és veszélyes befolyásolhatóságnak is tekinthetnénk, de tudnunk kell azt is, hogy a háború után a miniszterelnök nagyon kényes kül- és belpolitikai helyzetben találta magát. A brit kormányt birodalmi problémák nyomasztották, szembe kellett néznie a már említett magas háborús adósságokkal, miközben el akarta érni a külbirtokok kikerekítését, sőt eredetileg még egy jelentékeny európai befolyási övezet kialakítását is. Ez a program megkövetelte, hogy amennyire csak lehetséges, együtt haladjon az amerikaiakkal, de ne engedje el a francia szövetségesek kezét sem. Ez gyakorlatilag úgy valósult meg, hogy Clemenceau legfőbb, Németországot érintő követeléseivel szemben Wilsonnal együtt lépett fel, ezzel szemben eleinte szinte behunyt szemmel mentjére hagyta az eseményeket Németországtól Keletre (az orosz kérdés kivételével). Ez viszonylag egyszerű képletnek tűnik, a valóságban azonban sokkal bonyolultabb volt amiatt, hogy a miniszterelnöknek a brit kormányon és a delegáción belül sem volt szilárd bázisa. Ő Oroszországot illetően tárgyalni akart még a bolsevik vezetőkkel is, Churchill és mások ezzel szemben a nagy-intervenciót sürgették. Midőn észrevette, hogy a konferencia különféle bizottságaiban milyen területi és etnikai megoldásokra jutottak Németországgal és Magyarországgal szemben, híres Fontenebleau-i memorandumában tiltakozott a több milliós etnikai tömbök elszakítása ellen, ám ebben saját környezetének nagyobbik része nem támogatta. Lloyd George kiegyensúlyozottabb és barátságosabb békerendszert szeretett volna, de ehhez csak néhány személyes barátja segítségét vehette igénybe, miközben a külügyminisztérium, a hadügyminisztérium és a Flotta Admiralitás meghatározó személyiségei egyértelműen a kemény büntető álláspont szellemében vitték az ügyeket. Így azután a brit miniszterelnök 1919 áprilisában tiltakozott ugyan az ellen, hogy Magyarországtól elszakítsanak több millió magyart, június elején mégis aláírta azt az okmányt, amely kijelölte ennek az országnak északi és keleti határait. Hasonlóan járt akkor, midőn 1920 március elején a nagyhatalmak londoni konferenciája végleges döntést hozott a magyar békeszerződésről. Lloyd George kétségessé tette az egész határvonal jogosságát, majd két nap múlva kénytelen volt bejelenteni, hogy mivel e vonalhoz megelőzően ő maga is hozzájárult, javaslatát visszavonja. A háttérben közvetlenül az állt, hogy álláspontját saját külügyminisztere sem támogatta. Valószínűleg volt azonban egy távolabbi háttér is, az, hogy a francia kormány késznek mutatkozott bizonyos engedményre a Közel-Keleten annak fejében, ha Nagy-Britannia nem támaszt nehézséget a Duna-medencében. Lloyd George tojástáncának csekély igazi eredménye volt. Nagy-Britannia ugyan megszerzett néhány új befolyási övezetet (ezeket most már nem gyarmatoknak, hanem mandátum-területeknek nevezték), amelyek értékes nyersanyagforrásokat, ám egyúttal újabb gondokat is szállítottak számára. Ennek azonban egyfelől az volt az ára, hogy Európában mindenről lehetett beszélni, csak az angoloknak megfelelő kiegyensúlyozott viszonyokról nem, miközben máris megrendült a brit-francia együttműködés, az USA pedig hamarosan hátat fordított az egész rendszemek, és még csak az adósságok kedvező kezeléséről se lehetett vele szót érteni. Nagy-Britannia nehéz idők elé nézett. Még szomorúbb helyzetbe jutott az olasz miniszterelnök, holott az egész olasz vezetőréteggel együtt azt hitte, hogy a lehető legbiztosabb aduval rendelkezik ahhoz, hogy Olaszország mindent elnyerjen a békében, amit csak megcélzott, amikor 1915 májusában belépett a küzdelembe. A kezében volt ugyanis a londoni titkos egyezmény, amely pontosan kijelölte a területeket, amelyeket a francia és a brit kormány Olaszország hadbalépése esetére megígért. Ez nem csak a részben olaszok lakta Dél-Tirolt (Alto Adige) érintette, hanem az Adria túlpartjának jelentős részét is, és magába foglalta az olasz részesedést a Németországtól elveendő afrikai gyarmatokból is. Orlando miniszterelnök és Sonnino külügyminiszter egyaránt abban a hiszemben érkezett Párizsba, hogy ott ezeknek az ígéreteknek ünnepélyes beváltásához fog majd asszisztálni. Az olasz partner kijátszása azonban már hónapokkal előbb elkezdődött. Az angol és a francia politikusok ugyanis ígéreteket tettek a szerb, azután a horvát és a szlovén politikusoknak is, és a kétféle ígérgetés - az egyik oldalon az olaszoknak, a másikon a délszlávoknak - nem volt összeegyeztethető. Clemenceau és Lloyd George a kiutat abban találta meg, hogy már 1919 június elején az USA-ra bízták a délszláv érdekek nyílt képviseletét, és ezt az amerikaiak szívesen vállalták, részben Wilson elnök már ismertetett kis-szláv elgondolása miatt, részben azért, mert mind az elnök, mind az amerikai delegáció többsége ellene volt a titkos szerződések rendszerének. Ez azt eredményezte, hogy az olasz delegáció sötét erdőben találta magát, és egyetlen olyan kérdés sem mutatkozott, amelyben akár csak egyetlen szövetséges partner támogatásában bízhatott volna. Így az olaszok legfőbb reményüket továbbra is az adott szóba és a jogi alapokba vetették, és tehették azt annál is könnyebben, mivel mind Orlando, mind Sonnino bírt jogi képzettséggel. Ez azonban egyúttal azt is maga után vonta, hogy tetszett nekik vagy sem, kénytelenek voltak elismerni más titkos szerződés - így például a román kormánnyal kötött bukaresti egyezmény - érvényét is, ha a sajátjukat megvalósítva akarták látni. Ez azonban reménytelennek bizonyult. Valószínűleg az is károsan befolyásolta az olasz igények elrendezését, hogy a delegációban senki sem akadt, aki élni tudott volna a konferencia újnak mondható ideológiai fegyvereivel. A kudarc legfontosabb oka azonban az volt, hogy szerződés ide vagy oda, a délszláv kérdésben az angolok és a franciák is Belgrád oldalán álltak, Afrikában pedig sehogyan sem találtak olyan "kompenzációs" területet, amelyről szívesen lemondtak volna Olaszország javára. Ha a többi győztes hatalom várakozásaihoz mérve keveset ért el az új rendezés által, Olaszország elmondhatta, hogy őt viszont kijátszották, és partnerei ígéreteik javát nem váltották be. Orlando le is mondott, ám utódjának, Francesco Saverio Nittinek sem sikerült többet elérnie. Még Magyarország javára sem, amit pedig 1920 márciusában ő is megkísérelt. A maga módján a "négy nagy" mind megtette a magáét a békerendszer kialakításában, ám egyikükről sem mondható, hogy alapvetően meghatározta volna akár magának a konferenciának a menetét, akár annak eredményeit. A Népszövetség ugyan egyértelműen Wilsonnak köszönhette létét, de a fő európai kérdések -Németország, a Duna-medence, a Balkán, Lengyelország, Oroszország stb. - ügyét a részvevők viribus unitis alakították ki, és közösen is viselték annak felelősségét akár javaslataikkal, akár azok hiányával. Vagy akár a megkötött kompromisszumokkal vettek is részt egy-egy kérdés végső megoldásában. Európában ugyan nem, de a békekonferencián az erők túlságosan is kiegyensúlyozottak voltak, vagy talán az erőhiány volt éppenséggel akkora minden oldalon, hogysem bármelyik hatalom vagy bármelyik személyiség egyértelmű győzteséként kerülhetett volna ki a háború poklát felváltó békekonferencia hínárjából.