Állati tetemek, ürülék, ipari gázok – orrfacsaróan büdösek voltak a 19. századi nagyvárosok

1858-ban egy magát Olfactoriusnak (latinul: szaglás) nevező üzletember egy különösen dühös levelet küldött a New York Timesnak. Leírta, az orvosa tanácsát követve kiköltözött a városból, hogy kellemes, friss levegőt szívjon vidéken. Ám sok más külvárosi emberhez hasonlóan naponta ingáznia kellett a munkája miatt. Keservesen panaszkodott, hogy útjai igencsak veszélyesek a különféle, orrfacsaró szagok miatt.

Többek között át kellett kelnie egy bűzös csatornán, amely „önmagában elegendő ok, hogy sárgalázat kapjon az ember”. Ezután következett egy tejüzem semmihez sem hasonlítható, átható szaga, majd pedig útjába került egy állatfeldolgozó, amely „sült birkahúshoz hasonló szaggal töltötte meg a levegőt”.

A baktériumok és vírusok felfedezése előtti időben uralkodó miazmaelméletnek köszönhetően – amely alapján számos betegséget a rossz levegő ártalmas mellékkövetkezményének tartottak – hősünk komolyan tartott attól, hogy az iparosodás kártékony illatait belélegezve hamarosan ágynak fog dőlni. Melanie Kiechle virginiai történész szerint a 19. században számos orvos osztotta meg félelmeit a folyamatosan terjeszkedő városok állandó mérgező füstje és bűze miatt.

Akkoriban a városi környezet a szaglószervek rémálma volt: Chicago a vágóhidaktól, New Orleans a gázgyáraktól bűzlött, míg Manhattan közepén a trágyaüzemek, a Rhode Island állambeli Providence csatornáiban pedig a rothadó állati tetemek biztosították az uralkodó illatokat.

A 19. századra Amerika és Európa lakói nagyvárosokba zsúfolódtak össze, ahol a rosszul szellőző lakások, az állandó füst vagy a higiénia hiánya miatt gyakorta szembesültek a kolera, a tüdőbaj, a sárgaláz vagy a tífusz gyilkos kórjaival. A városi lakosok fellélegzése érdekében közegészségügyi mozgalom alakult, amelynek mondanivalója egyetlen rövid mondatban összefoglalható: „a szag maga a betegség”.

Egy 19. századi nagyváros illata

A mai ember ha hirtelen átugrana egy 150 évvel ezelőtti nagyvárosba, hihetetlen bűzt érezne. Az utcákon akkoriban lovak, szarvasmarhát, kutyák, baromfik és számos egyéb állat rohangált, amelyek ürüléküket is ott helyezték el. New Yorkban az 1880-as években például átlagosan naponta 1500-2000 tonna lócitrom és 100-150 ezer liter lóvizelet termelődött, amely jelentős része az utakon landolt.

Nem beszélve a lótetemekről, amelyek olykor napokig álltak az utcákon, mire feltakarították őket. A metropoliszok tehát éppúgy bűzlöttek az állati ürüléktől mint az ipari tevékenységek okozta szagoktól. Ez utóbbiak közé tartoztak a mészárszékek, a trágyaüzemek, a cserzőüzemek, az állatfeldolgozók és a szeszfőzdék is. A század végén ezekhez csatlakoztak az olajfinomítók.

Ezen szagok legtöbbje egyébként ismerős volt a korabelieknek, hiszen felmenőik is ebben szocializálódtak, aggodalmuk inkább arra összpontosult, hogy az illatok intenzitása és mértéke igencsak megnövekedett. A fokozódó nyugtalanságot az újságok is táplálták, a New York Times például így írt: „itt, a városban betegséget lehet belélegezni, undorító gázok lengik körül az embert, a levegő teli van ártalmas szagokkal”.

A rossz levegő, mint a betegség szinonimája

A miazmaelmélet, amely szerint a rossz levegő terjeszti a betegségeket, széles körben elterjedt. A 18. század végén fedezték fel, hogy a kilélegzett állati vagy emberi levegő gyilkolni tud. Több kísérlet is bebizonyította, hogyha egereket egy légmentesen lezárt üvegedénybe helyezzük, hamarosan meghalnak, ám tovább bírják, ha valamilyen növényt is melléjük teszünk. A kilélegzett – akkoriban szénsavgáznak nevezett – széndioxidtól komolyan tartott mindenki.

A miazmaelmélet ekkor tehát már nem valamilyen elvont orvosi humbuk volt, hanem a józanész diktálta félelem. Fiatalkorban megtanulta a 19. század embere, hogy be kell fogni az orrukat, ha valamilyen rossz illatot éreznek, érdemes kitérni az állandóan rossz szagokat árasztó helyek elől, hogy elkerüljék a fejfájástól kezdve a kolerán át a sárgalázig bezárólag mindent, amit az ártalmas buké okozhat.

Hogyan próbálta megvédeni magát a betegségek terjedésétől egy 19. századi?

Akkoriban a nők és a férfiak is állandó jelleggel tartottak maguknál illatosított zsebkendőket, illatos sóoldatokat tasakokban, a kabát hajtókájára tűzött, kisebb virágcsokrokat, hogy kellemetlen, vagyis egészségtelen szagok esetén befedjék velük orrukat vagy szippantsanak egyet az illatos virágból, ám a mai szájmaszkokhoz hasonló „orrvédők” is mindennaposak voltak.

1862-ban Chicagóban a városatyák létrehoztak egy „szagbizottságot”, hogy a város bűzeinek forrásait megvizsgálják, ők az illatosított zsebkendő mellett kámforral, citrommal, mész-kloriddal, szivarral és kölnivel is felszerelkeztek.

Otthonaikat az asszonyok gyakorta édesebb illatú virágokkal igyekeztek „fertőtleníteni”. Ablakaik alá pedig orgonabokrokat, rozmaringot, szagos bükkönyt vagy más illatos növényeket ültettek.

De vajon miért volt olyan piszkosul büdös a középkori Londonban?

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

7. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
II. Népesség, település, életmód

• A magyar-román diplomáciai kapcsolatok megszűnésével fenyegetett Ceaușescu falurombolási terve
• Lelkiismereti és erkölcsi kérdésnek tekintette az amerikai elnök a Szent Korona visszaszolgáltatását
• Mit keresett Fidel Castro 1972-ben Budapesten?
• A Népliget és a Margitsziget is szóba került, mint az Úttörővasút lehetséges helyszíne
• Ilyen az, ha csináljuk a fesztivált – koncertfotók a ‘80-as évekből
• Ledobni a vörös nyakkendőt – ilyenek voltak a szocialista úttörőtáborok
• Kilincs a túloldalon
• Az én 89-em
• Benzininjekció, néma talpak és Mengele – ártatlan volt-e Tóth Ilona?