A 19. századi „kondigépek” a lovaglást utánozták

2019. szeptember 17. 19:42 Múlt-kor

Manapság népszerű (vagy legalábbis sokak által vásárolt) slágerterméknek számítanak az otthoni edzőgépek, mint például a szobabiciklik, futópadok és hasonló alkalmatosságok. A legtöbbek számára a pihenést jelentő otthonba egy fizikai erőkifejtésre szánt szerkezetet vinni gyakran ellentétest hatást ér el: ennek velejárója az, hogy többségük végül kihasználatlanul gyűjti a port a lakás valamely zugában, esetleg alternatív felhasználásra talál (például ruhaakasztóként vagy -szárítóként). Kevesen gondolnák, hogy az otthoni testedzésre szánt, összetett eszközök nem a 20. században tűntek fel először: az 1890-es években megjelent a brit piacon „Vigor lómozgású nyerge” (Vigor's Horse-Action Saddle), amely a lovaglás fizikai igénybevételét volt hivatott otthoni körülmények között szimulálni.

Korábban

A „lovaglógép” harmonikaszerű teste négy, egymás felett vízszintesen elhelyezett fa lapot tartalmazott, amelyek között rugók voltak elhelyezve.

A „lovaglás” tempóját a felhasználó saját mozdulatai diktálták – egy gyengébb, vagy kevésbé tapasztalt lovas kényelmes sétát gyakorolhatott, míg az erejük és tudásuk teljében lévők akár vágtát is szimulálhattak.

A szerkezet elején elhelyezett kapcsoló segítségével a kalandosabbak akár valódi velőtrázó tereplovagló élményben is részesülhettek.

A minél valósághűbb élmény érdekében a gyártó azt javasolta, hogy használat közben legyen nyitva a helyiség összes ablaka, hogy igazán a szabad levegőn érezhesse magát az ember.

Azok, akiket nem győzött meg a különféle lapokban megjelenő hirdetés, ellátogathattak Mr. Vigor „edzőtermébe” is a londoni Baker Streeten, ahol kipróbálhatták a különös szerkezetet.

Habár „az élő ló tökéletes helyettesítőjeként” reklámozták, a lovaglás talán legfontosabb részére – a helyváltoztatásra – nem volt alkalmas. Mindazonáltal fogadtatása meglehetősen kedvező volt, mint az egészségmegőrzést szolgáló eszköz, és még a kor orvosai – akik ekkoriban kezdtek el nagyobb hangsúlyt fektetni a testmozgás fontosságára – is ajánlották.

A szerkezet körülbelül 1,2 méter magas volt, és körülbelül 75 négyzetcentiméter alapterületű. A hirdetések tanúsága szerint képes volt ügetést, könnyű vágtát és teljes vágtát szimulálni, ezek alapján azt hihetné az ember, hogy magától volt képes mozogni.

Ez azonban nem így volt: a különféle tempókat a felhasználó saját mozgásával szabályozta. Az elöl található kapcsoló segítségével lehetett állítani a szerkezet mahagóni borításában elhelyezett fa lapok közötti távolságot, amitől rázósabbá vagy könnyedebbé vált a „lovaglás”.

A hölgyek számára létezett oldalnyereg változat is, mivel a kor szokása szerint szoknyát viselő nők jellemzően így ülték meg a lovakat.

A korai edzőgép nem volt olcsó mulatság: a legolcsóbb 7, a legdrágább 21 guineába került, az 1814-ben megszűnt aranypénz egysége hagyományosan 21 shillinget jelent, a tizedes pénzrendszerben értelmezve 1,05 fontot, ami a 19. század végén igen nagy összegnek számított.

A lovaglást szimuláló szerkezet tehát leginkább azok számára volt megfizethető, akik a való életben is megengedhették maguknak a lótartást (érdekesség, hogy a versenylovak árát a mai napig guineában szokás megállapítani a brit és nemzetközösségi területeken, annak ellenére, hogy nem régi aranypénzekkel fizetnek értük).