Akinek jó üzlet volt a II. világháború: Mexikó

2018. szeptember 26. 10:02 Múlt-kor

A második világégés hadműveletei nem érintették Észak- és Dél-Amerikát, így sokan gondolják azt, hogy a kontinens spanyol nyelvű államai részt sem vettek a háborúban. Azonban ez nincs így: a háború végére szinte valamennyi amerikai állam háborúban állt a németekkel és japánokkal. A szövetségesek erőfeszítéseihez azonban általában nem katonával, hanem befektetések ígéretéért cserébe erőforrásokkal járultak hozzá. Ám (Brazília mellett) Mexikó hadviselő fél is volt.

Korábban

Ha megkérünk valakit, hogy nevezzen meg a második világháborúban győztes szövetséges hatalmak közül egyet, elég ritkán halljuk a Mexikó választ. Pedig az 1942 közepén küldött hadüzenet után Észak-Amerika déli állama nagy segítséget nyújtott a tengelyhatalmak elleni küzdelemhez.

Meglepőnek tűnhet ez a lelkesedés, ugyanis a közép-amerikai ország és az Egyesült Államok viszonya nem volt éppen barátságosnak mondható; legutóbb az 1910-es években torkollt majdnem háborúvá a két ország konfliktusa. Ám Roosevelt más külpolitikát választott, igyekezett minden amerikai állam „jó szomszédja” lenni. Az elnök, Manuel Ávia Camacho szintén félrerakta a régi sérelmeket és a latin-amerikai hatalmak közül Mexikó az elsők között volt, amely az USA mellé állt. A dél-amerikai külügyminiszterek 1942. januári riói konferenciáján Ezequiel Padilla mexikói külügyminiszter követelte a leghangosabban, hogy minden amerikai állam szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat a tengelyhatalmakkal.

1942 májusában Mexikó Brazíliát megelőzve üzent hadat Japánnak, Németországnak és Olaszországnak. Flottájuknak néhány német hajót is sikerült elsüllyeszteniük, és hajtóvadászatot indítottak a Mexikóban tevékenykedő német kémek ellen. Az ország értékes szövetségesnek bizonyult, bár a többi dél-amerikai állammal ellentétben – amelyek számos nyersanyagot indítottak útnak az USA kikötőibe – Mexikó leginkább humán erőforrással támogatta északi szomszédját: a mexikói kormány 75 ezer vendégmunkás farmer küldéséről gondoskodott (ez volt az úgynevezett Bracero-program, amely két évtizeddel élte túl a háborút), míg negyedmillió, az Egyesült Államokban élő mexikói jelentkezett valamilyen formában hadi vagy gazdasági szolgálatra.

A második legnagyobb latin-amerikai erőt – Brazília után – a mexikói kormány expedíciós serege adta. Ez egy kisebb légierőt jelentett 300 pilótával, amely a fülöp-szigeteki, majd tajvani harcokba kapcsolódott be, ez volt az úgynevezett Azték Sasok néven emlegetett elit repülőszázad. Mindezekért cserébe a lend-lease-ből tetemes mértékben részesült Mexikó, hogy modernizálja haderejét és iparát. Az USA emellett tőkével és mérnökök küldésével támogatta a mexikói vasútépítést.

Mexikó útja a hadüzenetig

Az 1930-as években Mexikó és az Egyesült Államok valószínűtlen szövetségesnek tűnt. 1938-ban például a közép-amerikai ország reformokat szorgalmazó elnöke, Lázaro Cárdenas egyszerűen fogta magát, és államosította országa olajiparát, amely nem kis riadalmat és bosszúságot okozott az amerikai olajvállalatoknak. A két szomszéd közötti diplomáciai feszültség egyre csak fokozódott. Ráadásul a déli állam lakosainak még nem nagyon sikerült elfelejteniük azt a védelmi szempontból elég aggasztó tényt, hogy az Egyesült Államok kevesebb, mint egy évszázaddal azelőtt elfoglalta az országuk 55 százalékát (kb. 1,37 millió km2-t) a mexikói-amerikai háború során. Ezt a konfliktust egyébként azóta is észak-amerikai invázió néven emlegetnek.

Ám a kitörő és elterjedő háború a világkereskedelem zavartalanságára jelentős veszélyt jelentett, és azzal fenyegetett, hogy a távolinak tűnő konfliktus a latin-amerikai országok gazdaságára is negatív hatással lehet. 1939-ben az Egyesült Államokhoz hasonlóan Dél-Amerika országaira is a háborúellenesség volt jellemző, és ezen év őszén Panamában 21 amerikai ország ki is nyilvánította semlegességét. 1940 nyarán már abban állapodtak meg, hogy bármelyikük elleni német támadást a saját államuk elleni inváziónak tekintik (leginkább Chile tartott egy japán inváziótól). Ennek ellenére a Pearl Harbor elleni 1941-es attak után csupán kilenc amerikai állam üzent hadat, Mexikó, Venezuela vagy Ecuador ekkor még csak megszakította a kapcsolatot Japánnal, a Harmadik Birodalommal és Olaszországgal.

Egy hónappal később az 1942. januári Rio de Janeiró-i külügyminiszteri találkozón a mexikói küldöttség már határozottan érvelt amellett, hogy a nyugati félteke minden nemzetének részt kell vennie a kölcsönös együttműködésben és védelemben. Májusban két mexikói olajszállító tankert, a Potrero del Llanót és a Faja de Orót süllyesztettek el a német U-bootok a Mexikói-öbölben, és mivel a németek nem voltak hajlandóak bocsánatot kérni és kompenzálni a mexikóiakat, Manuel Ávila Camacho elnök 1942. május 22-én deklarálta, hogy országa hadban áll a tengelyhatalmakkal.

Bár a hadüzenet megtörtént és a kormány is elfogadta az ide vonatkozó törvényt, Camacho világossá tette, hogy Mexikó háborús részvétele csak a gazdasági és anyagi támogatásra fog korlátozódni. Ám később úgy döntöttek, nagyobb szerepet kívánnak vállalni a háborús erőfeszítésekben (nem elfelejtve, hogy így a háború utáni béketárgyalásoknál is jelentősebb lesz a pozíciójuk), így a katonai részvételt is vállalták.

Az Azték Sasok néven elhíresült 201-es század 1944 júliusában utazott kiképzésre az Egyesült Államokba. Tagjait személyesen válogatták ki a tanácsadók, 33 pilótából és 270 fős kisegítő személyzetből állt. 1945. április 30-án érkeztek a Fülöp-szigeteki Manila-öbölhöz, ahol a következő hónapokban 795 bevetésen vettek részt, és több mint kétezer órát voltak a levegőben. Az amerikai hadműveletek támogatásán túl többek között ők bombázták Luzont és Tajvant is. Hét pilóta vesztette életét közülük a harcokban, a többiek pedig hősként és a nemzeti büszkeség letéteményeseiként térhettek haza Mexikóba, miután Japán megadta magát.

A mexikói csoda

Mexikó azt is engedélyezte északi szomszédja számára, hogy az USA-ban élő mexikóiakat (egyes becslések szerint mintegy 15 ezer főt) sorozzon be, akik később egyébként katonai szolgálataikért cserébe megkapták az amerikai állampolgárságot.

A két kormány 1942-ben abban is megállapodott, hogy több mint 300 ezer mexikóinak biztosítanak állást az amerikai mezőgazdaságban, ahol igencsak megemelkedett a munkaerőhiány, hiszen sokan bevonultak, volt, aki pedig a jobban fizető fegyvergyárakban vállalt munkát. Az egyébként mindkét kormány által sokat támadott Bracero-program (a neve a spanyol fegyvert jelentő brazo szóból eredt) végül csak 1964-ben ért véget, ezen időszak alatt közel 4,6 millió mexikóit alkalmaztak mintegy 25 amerikai államban.

Mexikó tekintetében a második világháború legnagyobb hatással a gazdaságra volt. Ezen évek során a latin-amerikai népek közül a déli szomszéd biztosította a legtöbb stratégiai erőforrást az Egyesült Államok számára, úgymint a rezet, cinket, higanyt, kadmiumot, grafitot vagy az ólmot. A gazdasági befektetések, infrastruktúra-fejlesztés és zöldhasú formájában is érkező hála nem maradt el, ami a „mexikói csodát” eredményezte. A háború jövedelmezőnek bizonyult, 1940 és 1946 között Mexikó nemzeti jövedelme háromszorosára nőtt, gazdasági növekedése 1940 és 1970 között pedig átlagosan hat százalékos volt.