„Kis lépés az embernek” – így zajlott az első holdraszállás

2018. július 20. 19:52 MTI

„Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – ez a szállóigévé nemesült mondat 49 éve hangzott el, 1969. július 20-án, vagy ha úgy vesszük, 21-én. A kettős dátumnak az a magyarázata, hogy az az ember – Neil Armstrong amerikai űrhajós –, akinek szájából elhangzott a mondat, éppen a Hold felszínén állt, miután a Föld lakóinak első küldötteként bolygónk égi kísérőjének a felszínére lépett. Akkor az Egyesült Államok keleti partvidékén július 20-a, vasárnap este tíz óra volt, Európában viszont már hétfő hajnal.

Korábban

Ezzel az Egyesült Államok megdicsőült, és egy több éven át tartó, feszültséggel terhes versenyt nyert meg a másik akkori szuperhatalom, a Szovjetunió ellen. Egyöntetű a vélemény Keleten és Nyugaton: túl azon, hogy a Hold meghódítása kétségtelenül világraszóló tudományos cselekedet, valóban „hatalmas ugrás” volt, a hidegháború nélkül - legalábbis még akkor, a hatvanas évek végén - aligha történhetett volna meg.

Hiszen még tizenkét év sem telt el azóta, hogy az emberiség belépett az űrkorszakba. A Szovjetunióból 1957. októberében 4-én bocsátották fel a világűrbe az első ember alkotta eszközt, a Szputnyikot. Moszkva és Washington egyaránt felismerte az űrhajózásban rejlő nem mindennapi lehetőségeket: túl a kozmosz katonai rendeltetésű felhasználásán, az űrhajózás hatalmasat lendíthet a tudomány és a technológiai fejlődésén - mint azt később az élet igazolta is -, ráadásul látványos kutatási terület is.

Így mindkét nagyhatalom belefogott ambiciózus űrprogramjába. A hatvanas évek közepéig az amerikaiaknak sorra kellett lenyelniük a keserűbbnél keserűbb pirulákat. Nem csak az első űreszköz volt szovjet, hanem a világűrbe kijutott első földi lény is egy szibériai eszkimókutya, Lajka volt. Jurij Gagarin, a szovjet légierő őrnagya 1961. április 12-én a Vosztok-1 űrhajó fedélzetén kerülte meg a Földet, majd 1963-ban Valentyina Tyereskova személyében a szebbik nem képviselője is megjelent a kozmoszban. S ugyancsak a Szovjetunió polgára, Alekszej Leonov tett először űrsétát 1965-ben.

Az amerikaiak azonban nem hagyták magukat. Űrkutatóikon sokat segített, hogy 1961-ben John F. Kennedy került a Fehér Házba, aki maga is lelkesedett az űrhajózásért, az összes amerikai asztronautát személyes barátságával tüntette ki. Elnöki beiktatása után néhány hónappal bejelentette a grandiózus célt: az Egyesült Államok az évtized végéig embert küld a Holdra, és biztonságban vissza is hozza onnan.

Persze a szovjetek is fenték a fogukat égi kísérőnk meghódítására, csakhogy jó szokásaik szerint mindent szupertitkosan kezeltek. Megkezdődött hát a kíméletlen küzdelem a Hold meghódításáért. A hatvanas évek közepétől már érezhető volt, hogy az amerikaiak kezdik behozni lemaradásukat, közben azért aggódva próbálták kipuhatolni, hol tartanak kommunista vetélytársaik. CIA-jelentések és műholdfelvételek alapján tudomást szereztek arról, hogy a szovjetek hatalmas hordozórakétával kísérleteznek - céljuk tehát nem lehet más, mint a Hold. A későbbiekben nyilvánosságra került dokumentumok igazolták, hogy a hatvanas évek elején Szergej Koroljov akadémikus-főkonstruktőr vezetésével valóban hozzálátták az N-1 kódjelű óriásrakéta kifejlesztéséhez a Szovjetunióban. Válaszul az amerikaiak megalkották a 110 méter magas Saturn V óriáshordozójukat.

Közben az Egyesült Államokban gőzerővel dolgoztak az embert szállító űrhajók továbbfejlesztésén. Az első sorozat az egyszemélyes Mercury-család volt. Majd jött a két űrhajós szállítására alkalmas Gemini. Végül az Apollo-széria megépítése is kezdetét vette. Ennek a típusnak már az volt a feladata, hogy három űrhajóst repítsen el a Holdig, majd az égitest körül 100 kilométeres magasságban álljon pályára, és a róla leváló holdkomp két emberrel az utasterében szálljon le a Holdra. A kidolgozott program szerint miután az asztronauták elvégezték feladataikat, a holdkomppal visszatérnek a keringő anyaűrhajóba, amely aztán hazafelé veszi az irányt; azt követően, hogy belép a Föld légkörébe, már csak az úgynevezett parancsnoki kabin marad meg belőle, amely három ejtőernyő fékezésével leereszkedik a Csendes-óceánra.

A tervek megvalósítását több lépcsőben hajtották végre. Közben érkezett a „füles” Moszkvából: a szovjetek már közel állnak ahhoz, hogy megcélozzák a Holdat. Kockáztatni kellett, és 1968 végén az Apollo-8- űrhajót Frank Borman parancsnokkal és két társával elindították a Hold felé. Először került a Hold - egyáltalán: egy másik égitest - közvetlen közelébe ember.

Miután az Apollo-8 karácsonykor az égitest körüli pályára állt, az űrhajósok onnan kívántak kellemes ünnepeket a Föld lakóinak. Az Apollo-8 sikeres küldetése után még két misszió során tesztelték a holdkompot. Aztán július 16-án Neil Armstrong parancsnok Edwin Aldrin és Michael Collins társaságában már magára a Holdra indult. Az Apollo-11 három nappal később érkezett meg úti céljához; Armstrong és Aldrin átszállt a Sas (Eagle) nevű holdkompba, és megkezdték az ereszkedést.

Ha még nem volt elég a megelőző esztendők feszültségéből, úgy az utolsó pillanatokra is maradt izgalom bőven. A leszállás körzetének sík terepet szemeltek ki, mégpedig egy, a Hold egyenlítőjéhez közeli alföldet, a Mare Tranquilitatist, azaz a Nyugalom Tengerét. Csakhogy a Földről nem láthatták azokat a felszínen szétszóródott, gépkocsi nagyságú szikladarabokat és kráterfalakat, amelyek veszélyeztethették a talajérést. Armstrong kézi vezérléssel „vadászott” biztonságos leszállóhelyre, ám közben a landolásra szánt üzemanyag vészesen fogyott, s már csak másodpercekre volt elegendő. Ha nem sikerül pillanatokon belül talajt fogniuk, jöhetnek is vissza. Végül is Armstrongnak a tervezett helytől néhány száz méterre ugyan, de még a kijelölt célkörzeten belül sikerült landolnia, és jelenthette a földi irányítóknak: „Itt a Nyugalom Tengere, a Sas leszállt”.

Ezt követően a houstoni központ néhány órás pihenőt rendelt el a legénységnek, majd Armstrong lemászott a holdkomp egyik lábához rögzített létrán. Húsz perccel később követte őt Aldrin. A két űrhajós különösebb tudományos kísérletet nem végzett, de ez nem is volt cél, hiszen az Apollo-11 küldetése az ember Holdra juttatásában és hazaszállításában ki is merült. Egy szeizmométert, egy lézertükröt helyeztek el a felszínen, kifeszítettek egy alufóliát kozmikus részecskék befogására, és összegyűjtöttek 25 kilogrammnyi holdkőzetet.

Természetesen kitűzték az amerikai lobogót, majd sétálgattak, futkároztak, szökdécseltek - azaz megtapasztalták, hogy milyen érzés egy olyan égitesten mozogni, amelyen az ember saját testsúlyának az egyhatodát érzi. Hatvan méternél távolabb azonban nem merészkedhettek el a Sastól. Mintegy két és fél óra elteltével, miután bejártak egy kilométernyi távolságot, befejeződött az „ismerkedési est” a Holddal. A két űrhajós visszatért a holdkompba, majd begyújtották az indítórakétákat, és visszacsatlakoztak az égitest körül Collinsszal keringő anyaűrhajóhoz.

Három nappal később az Apolló-11 parancsnoki kabinja ejtőernyők fékezésével a Hawai-szigetek közelében a Csendes-óceán vízébe csobbant, ahonnan 17 kilométerre Richard Nixon akkori elnökkel a fedélzetén várt rájuk a Hornet repülőgép-anyahajó.

Ezt követően még hat expedíció indult a Holdra. Az egyik vállalkozás (Apollo-13) műszaki hiba miatt kudarcot vallott, de az űrhajósokat rendben visszahozták a Földre. A holdutazásokat 1972 decemberében fejezték be. Az Apollo-program keretében 12 embertársunk járt a Holdon, ám az elmúlt 46 évben senki sem lépett égi kísérőnk felszínére.