A csaktó indiánok ajándéka az éhező íreknek – így kezdődött két távoli nép meglepő barátsága

2018. március 23. 08:31

Az Írországot sújtó burgonyavész nyomán kialakuló „Nagy éhínség” több mint egy millió ember életét követelte a szigetországban. Az éhező írek segélykiáltására szerte a nyugati világból érkeztek különféle támogatások. A legmeglepőbb adomány azonban valószínűleg egy másik elnyomott nép, a nem sokkal korábban teljesen kisemmizett csaktó indiánoktól érkezett.

Korábban

1820 és 1870 között mintegy 2 és fél millió ember telepedett át Írországból az Egyesült Államok területére. Ez a szám nagyságrendileg a tengerentúli ország 1810-es lakosságának több mint egyharmadát tette ki. Nem meglepő hát, hogy az amerikai lakosság jelentős részét szoros szálak fűzték a szigetországhoz az otthon maradt rokonok és barátok révén. Így amikor a burgonyavész nyomán kialakuló „Nagy éhínség” lecsapott Írországra, az amerikai lapok nagy részletességgel tudósítottak a nyomorúságos eseményekről.

Az írek mai ésszel is felfoghatatlan szenvedéseket éltek át ekkor. Több mint egy millió ember vesztette életét alig néhány év leforgása alatt, a megugró kivándorlással együtt pedig az Ír-sziget korábbi 8 milliós lakossága több mint negyedével csökkent. Mindez szerte a világon sokakat arra ösztönzött, hogy valamilyen formában segítsen az éhezőkön. Az Egyesült Államok területén működő templomokban és zsinagógákban egymás után alakultak újabb és újabb segélyalapítványok. Gyakran a legszegényebbek is kivették a részüket a gyűjtésből, így például egy new york-i árvaházban élő gyerekek 2 dollárral járultak hozzá a segélyszállítmányokhoz.

A széleskörű gyűjtés legbizarrabb pillanatára azonban valószínűleg akkor került sor, amikor egy bizonyos William Armstrong a kormányzat részéről megjelent a csaktó indiánok előtt és arra kérte őket, hogy ők is adományozzanak valamennyit az írek megsegítésére. A helyzet kontextusát akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük a csaktók ezt megelőző másfél évtizedes történelmét is.

Az Egyesült Államokban 1830-ban emelkedett törvényerőre a hírhedt Indián-kitelepítési Határozat, amelynek értelmében a Mississippi folyótól keletre élő törzseket a mai Oklahoma állam területén kialakított Indián Területre telepítették át. A gyakorlatban ez a folyamat a mai Mississippi állam területén élő csaktó indiánok esetében nagyjából a következőképpen nézett ki: az indián nemzet tagjai dönthettek, hogy meg akarják-e őrizni törzsi önállóságukat – ebben az esetben fel kellett adniuk minden birtokukat és átköltözni a számukra kijelölt új területekre – vagy amerikai állampolgárrá válva megmaradhatnak otthonaikban. Mintegy 15 ezer csaktó indián írta alá a kitelepítési szerződést és lépett rá a Könnyek útjára, amelynek során nagyjából minden negyedik ember életét vesztette.

A korábban Nashville városának polgármestereként szolgáló William Armstrong 1835-ben kapott megbízást arra, hogy felügyelje az indián törzsek áttelepítését újonnan kijelölt hazájukba. Így talán nem túlzás azt állítani, hogy sok csaktó éppen az ő arcához kapcsolta régi földjeinek elkobzását és a számtalan rokon és barát életét követelő hosszú menetelés időszakát is.

Egy, a korszakot vizsgáló történész megfogalmazása szerint „nehéz olyan közösséget találni, amely alkalmatlanabb helyzetben volt akkor emberbaráti erőfeszítések végrehajtására” mint az elmúlt évtized után még mindig csak lábadozó csaktó indiánok. Armstrong mindazonáltal felolvasta előttük a Memphis városában megalakult „segélybizottság” adományozásra buzdító körlevelét.

Sajnos nem tudjuk, hogy pontosan mi történt ezen a gyűlésen, mindössze a végeredményről szólnak a forrásaink. A csaktó indiánok 170 dollárt – mai értéken számolva mintegy 5 ezer dollárt – adtak össze, hogy azzal segítsék a tőlük több ezer kilométerre, az óceán túloldalán élő íreket, akikről korábban sokan közülük valószínűleg nem is hallottak még.

Az erőn felüli hozzájárulás pontos okai immár másfél évszázada foglalkoztatják a kutatókat. A korabeli tudósítások az indiánok adományát a keresztény térítés sikereként aposztrofálták, így például egy 1848-as jelentés a következőképpen fogalmazott: „A legnagyobb részt az erdő gyermekei, rézbőrű testvéreink a csaktó nemzetből adták hozzá. Még azok a távoli emberek is érezték a keresztény példa erejét, hogy … adakozzanak a jó ügynek.” Mások manapság azzal magyarázzák, hogy a csaktók valószínűleg empátiát érezhettek az írek iránt, hiszen alig néhány évvel korábban saját maguk is átélték milyen is az éhezés hosszú hónapokon keresztül.

Az írországi éhínség végül 1852-ben ért véget, a csaktók megpróbáltatásai azonban nem szűntek. Az amerikai polgárháború idején egy saját, indián állam reményében a déli oldalon harcoltak, majd a későbbi évtizedekben folyamatos zaklatásoknak és kulturális elszigeteltségnek voltak kitéve. Csak az 1970-es évektől kezdve szerezték vissza fokozatosan a 19. században elvesztett jogaikat és végül 1984-ben nyerték el a teljes autonómiát, amikor is elfogadták saját alkotmányukat és felállíthatták törzsi kormányzatukat.

A csaktók ajándékának emléke a mai napig él Írországban, így például Middleton városában egy látványos emlékmű hirdeti a két távoli nép barátságát. Legújabban pedig az ír miniszterelnök, Leo Varadkar emlékezett meg a csaktók segítségéről, amikor a múlt heti Szent Patrik napon bejelentette, hogy Írország egy új ösztöndíjprogramot indít kifejezetten csaktó fiatalok számára.