Valóságos levélostrom alá vették az olvasók a Színházi Élet című hetilapot 1932 novemberében. A pesti Soroksári útról egy bizonyos E. Kató például klapanciát postázott: „Korom 24 év – tehát épp eladó… / De jaj! a szegénység igen súlyos adó! / Irodába járok, ez a hozományom, / de egész lelkemmel férjhez menni vágyom! (…) Választottam van már, – csak épp az hiányzik, / Amire most annyi szegény lány pályázik.” Az újdiósgyőri V. Janka viszont panaszkodva fohászkodott: „Négy éve menyasszony vagyok, de azok közül, akiknek még gyűrűje sincs, mert a vőlegényem is szegény. Kelengyém nincs, pénzem sincs, most »Zágon felé mutat egy halovány csillag«. Szerző úr kérem, tessék rám ragyogni!”

A ragyogásra szólított Zágon István csillaga az idő tájt meglehetősen magasan állt. A Nemzeti Újság, majd a Pesti Hírlap sztárolt publicistája még nem volt 40 éves sem, amikor a színházak és varieték már sorban álltak könnyű kézzel írt darabjaiért, csiklandós jeleneteiért. A „tiszta tekintetű”, a világ hívságairól mit sem sejtő serdülőlány- és az asszonyregények írójának véletlen találkozására épülő Marika című darabját 1925-ben Somlay Artúr vitte sikerre a Renaissance Színházban. Három évvel később pedig Honthy Hanna, a Belvárosi Színház üdvöskéje volt a címszereplője a Szegény lányt nem lehet elvenni című háromfelvonásosának, amelyben – talán mondani sem kell – a happy end látványosan cáfolta meg a címbeli állítást.

A bestsellerszerzőt a Magyarországon 1931-ben debütáló hangosfilm is azonnal magához szippantotta. A bemutatásakor átütő sikert arató filmklasszisnak, a Hyppolit, a lakájnak ugyanis szintén Zágon volt az ötletadó írója (a Hacsek és Sajó-jelenetek szülőapja, Nóti Károly „csak” a forgatókönyvet jegyezte).

Ilyen előzmények után jelent meg a szak- és bulvárlapnak egyaránt nevezhető Színházi Életben 1932 késő őszén egy „kihallgatott” beszélgetés, amely a „mélytüzű fekete démon”, Titkos Ilona és a sikeres író között zajlott a színésznő – a fénykép alapján akár vetkőzőnek is nevezhető – öltözőjében. A cikk voltaképp háromszoros marketing volt. Először is kiderült belőle, hogy a Magyar Színházban fergeteges siker Zágon új vígjátéka, a Dzsimbi, melyben a címszerepet a majdnem Éva-kosztümös Titkos játssza. Az öltözőbe látogató Zágon neki újságolja el, hogy a darabot „filmre akarja lekötni az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer”, s hogy ez lenne a harmadik hangos filmje. Így terelődik a szó a „másodikra”, vagyis a Berlinben éppen megfilmesített, s hamarosan Budapesten is látható Szegény lányt nem lehet elvenni-re. S mintha csak egy kósza ötlet lenne, Zágon megjegyzi: a Radius moziban tartandó premiert azzal teszi még emlékezetesebbé, hogy férjhez ad egy szegény lányt, vagyis teljes lakberendezéssel és kelengyével ajándékoz meg egy „arra érdemest”.

Bunda méretre szabva

Álmodozók, tessék hát pályázni – szólította fel a lap az olvasóit –, hisz mindenki „igényjogosult”, aki megfelel az egyetlen feltételnek, a szegény lányságnak. A „legfeljebb tíz nyomtatott sorba” sűrített életkörülményeket pedig „előkelő irodalmi és társadalmi személyekből összeállított zsűri” bírálja majd el. Az esküvőre a film bemutatójának napján kerül sor, a menyasszony egyik tanúja Zágon, a másik pedig a filmben a vőlegényt alakító hősszerelmes ikon, Wolf Albach Retty lesz. (Nem lett, ellenben évekkel később leginkább Romy Schneider apjaként emlegették.)

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyár számában olvasható.