Pest-Buda Haynau karmai között

2015. szeptember 10. 13:09 Csernus Szilveszter

„Ismét körötökben vagyunk és Austria ős zászlóit tornyaitokra tűztük” – kezdte a pestieknek bemutatkozó kiáltványát Haynau 1849. július 19-én, amikor abban az évben másodszorra került császári kézre a főváros. Az 1848-1849-es szabadságharcról szóló tanulmányait felidézve keveseknek juthat eszébe Pest-Buda második elvesztése, ami nem véletlen. A katonai-stratégiai jelentőséggel 1849-ben kevéssé bíró főváros feladása a Komárom körül folyó harcok és Görgeinek az orosz seregeket megvezető nyári hadjárata árnyékába került mind a korabeli vezetés, mind az utókor emlékezete szemében. Mindenesetre a több oldalról fenyegető veszedelemmel szemben Kossuthék előbb felkészítették a fővárost a védelemre, majd a harc nélküli feladás mellett döntöttek. A lakosságának tetemes részét elveszítő Pest-Budára ezután Haynau rémuralma köszöntött be. Lássuk hát, hogyan teltek az ikervárosok utolsó szabad napjai és milyen változásokat hozott a „Bresciai Hiéna”, Haynau, miután az orosz sereg oldalán bevonult a Duna-parti ikervárosokba.

Korábban

A császár és a cár Magyarország ellen

Ahogy a honvédsereg bevette Budavár ormait 1849. május 21-én, és a szabadságharc mondhatni a csúcspontjára érkezett, máris sötét felhők gyülekeztek a magyar ügy fölött. Mint ismeretes, Ferenc József császár és II. Miklós cár éppen aznap egyeztette a részleteket az orosz intervencióról varsói találkozójukon, míg az is jelzésértékkel bír, hogy az ostrom sikerének másnapján, 22-én lett kinevezve Julius von Haynau a magyarországi császári erők főparancsnokának. A Bresciai Hiéna nemcsak táborszernagyi kinevezését kapta kézhez akkor, de egyúttal Magyarország helytartójává is kinevezték, ami – bár hazánk nagyjából egyötöde volt ekkor ellenséges kézen – semmi jót nem ígért, ismerve az olasz szabadságharcosokkal szemben tanúsított kegyetlenségét.

Az északi kolosszus közeledtével a szabadságharc katonai helyzete is egyre reménytelenebbnek látszott. Miklós cár ugyanis eldöntötte: nem csak megsegíti bécsi kollégáját (az 1833-as münchengrätzi szerződés ugyanis csak arra kötelezte), de akkora erőt küld, hogy akár egyedül is képes legyen eltiporni a szabadságharcot. Míg a szabadságharc utolsó nyarának kezdetén magyar kormány 162 ezer – 164 zászlóaljba tömörülő – katonával rendelkezett (nem számítva hozzá a népfölkelőket), addig a cár 190 és fél zászlóaljat, összesen 257 ezer katonát parancsolt a Kárpát-medencébe. Ez volt Oroszország addigi legnagyobb külföldre küldött hadereje, még a napóleoni háborúk alatt sem harcolt ekkora cári haderő országuk határain kívül. Ausztria pedig egymaga is hatalmas fegyveres erőt tudott kiállítani: Haynau 175 és fél zászlóaljba tömörült 175 ezer császári katonát kommandírozott 1849 júniusától.

Ilyen kilátásokkal kellett szembenézniük a magyaroknak, amikor a kormány megköszönte Debrecennek, hogy öt hónapon át a forradalom és szabadságharc központjaként ellátta feladatát, ugyanis június 6-tól ismét Pest lett Magyarország fővárosa (Debrecen a magyar történelem során még egyszer, 1944-1945-ben töltött még be hasonló funkciót).

A kormány és az Országgyűlés rövid 1849-es pesti regnálásához a történelmi emlékezet leginkább Budapest létrehozásának kísérletét köti. A Szemere-kormány 1849. június 24-i rendelete Óbuda, Buda és Pest egységes fővárossá történő egyesítéséről ugyanis csak papíron valósult meg. Nem sokkal azután, hogy kijelölték a 7-7 pesti, valamint budai önkormányzati megbízottat, hogy készítsék elő az egyesítést, Haynau vette át az irányítást az ikervárosokban, és mint ismeretes az új berendezkedés semmibe vette a „lázadás” idejének jogszabályait és rendelkezéseit. Az egyesítés ennek ellenére a következő években már a „levegőben lógott”, de Budapest létrehozására még egészen 1873-ig kellett várni.

A Minisztertanács június 26-án az orosz sereg közeledtének hírére kétségbeesett lépésre szánta el magát: minden honpolgárt fegyverbe szólított és keresztes hadjáratot hirdetett a „vad muszkák” ellen. Pest városa el is kezdte a mozgósítást. Népgyűléseket tartottak, tömérdek lándzsát készítettek, Kossuth pedig a városban tartózkodó Petőfire bízta a szívek lángra gyújtását. A megközelítőleg 30-35 ezer munkaképes pesti férfi majdnem egésze készen állt, hogy a reguláris katonaság oldalán megvédje a várost.

következő oldal 1 / 3