2024. tél: Szoknyával a politikában
ITT vásárolhatsz termékeinkből
Csatári Bence

A pártállam korai popmenedzserei

A Kádár-korszakban az országos könnyűzenei intézmények a kisebb-nagyobb üzelmek, a feketén szerzett jövedelmek és a pártállam képmutató szembehunyásaival megtűrt botcsinálta magánvállalkozások színterei is voltak, emellett pedig monopolhelyzetükből fakadóan ellátták a cenzúra feladatát. A beat-pop-rock létformából párszáz ember, ideértve a csúcszenészeket, illetve az intézmények vezetői rétegét és holdudvarát, a szocialista átlaghoz képest kirívóan jól élt, és még a rendszer által üldözött zenekarok legtehetségesebbjei is megkereshették alkalomadtán egyetlen esti fellépésükön egy tanár kéthavi keresetét, amit persze ugyanolyan gyorsan el is költöttek a zenei felszerelésekre és az életmódjukból fakadó élvezeti cikkekre.

Mercedes és helyhiány

A művelődésügyi, illetve a bel- és pénzügyminisztérium által egyaránt felügyelt Nemzetközi Koncertigazgatóságnál (NKI) 1969-ben végzett állami revízió több furcsaságot is megállapított, így például azt, hogy a cég rohamos forgalomnövekedésével nem tudta tartani a tempót a szervezettségük: volt Mercedesük, de nem volt elég helyiségük, holott létszámukat a megnövekedett munka miatt emelniük kellett volna. Varga István NKI-igazgató 1969. július 19-én a tárcához intézett levelében a változtatásokra ígéretet tett – „természetesen” nem a kocsiról mondott le, hanem további embereket akart felvenni, és a szocialista elvárásoknak megfelelően megemlítette, hogy mindent megtesznek munkatársaik szocialista káderfejlesztése érdekében. Az NKI a pártállami szósszal leöntött szólamokkal ellentétben – minden bizonnyal az 1968-1972 között tartó új gazdasági mechanizmus viszonylagos szabadságát kihasználva – az addigi gyakorlattól szögesen ellentétes módon, és talán a keleti blokk országaiban egyedülállóan, külső üzletkötők felvételével enyhített a munkaerő-gondokon. Ennek eredményeként a „bűnös Nyugaton”, NSZK-ban, Ausztriában és Svájcban egyre többször léptek fel magyar könnyűzenészek, a többi szocialista ország haknicsapataival ellentétben, utóbbiak ugyanis rendszerint csak egymás országaiban szerepeltek. A változásoknak köszönhetően az egyéni kiutazással fellépő – és következésképp ideológiailag kevésbé ellenőrizhető – zenészek száma ekkor két év alatt megduplázódott. Ezeket a külföldön dolgozó, az NKI által kiközvetített, de egyénileg kiutazó, jellemzően vendéglátóipari egységekben fellépő tánczenészeket évente kétszer ellenőrizte a kádári monopolcég. Ilyen alkalmakkor beültek a Mercedesbe (vagy más, jellemzően nyugati típusú autóba), körbejárták „az ideiglenesen külföldön tartózkodó, Nyugatra szakadt” zenész honfitársainkat, és megírták róluk jelentéseiket a felettes szerveknek.

A nyugati koncertek busás profitot hoztak a koncertigazgatóságnak, ami után természetesen adóztak az államnak, de ezzel együtt az üzletkötők jutalékot vehettek fel a koncertek bevételei után a házipénztárban, fizetésüket kiegészítendő. Ezt egy idő után ugyan állami rendelettel maximalizálták, de még így is kitűnően meg lehetett élni a külföldre szóló koncertszervezésből. A szocializmus elveivel ellentétes profitorientáltságot és a magyar könnyűzene piacképességét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az NKI kimutatása szerint a hatvanas évek végén a magyar tánczenei fellépések csak az NSZK-ból egy adott évben majdnem 10-szer annyi bevételt hozott a cégnek, mint az összes komolyzenei műfaj együttvéve. 1968-ban előbbi 965 ezer, utóbbi mindössze 114 ezer forintot hajtott, ráadásul az egyéb könnyűzenés vagy táncos előadásokból további 237 ezer forintot termeltek a magyar zenészek az NSZK területén. A másik két német nyelvű országban hasonlók voltak az arányok. Nagy-Britanniával az NKI könnyűzenei kapcsolata viszont a tizedére csökkent a hatvanas évek második felében, az ottani erős zenész szakszervezetek fellépésének következtében, amelyek legalább annyi angol zenész magyarországi fellépését követelték, mint amennyi magyar fogadásáról ők gondoskodtak. Ezt természetesen nem lehetett maradéktalanul teljesíteni, lévén, hogy akkor túl sok kapitalista művész lett volna a hazai könnyűzenei repertoáron.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok
Bezár