A Thökölyek hatalmának megalapozója

2011. november 28. 15:11

A Thököly család felemelkedését a marhakereskedelemből vagyont szerző Thököly Sebestyének köszönhette, aki 1572-ben kapott nemesi címet - írja Gecsényi Lajos a Magyar Országos Levéltár honlapján.

Korábban

Magyarország már a késői középkor évszázadaiban jelentős szerepet játszott Európa nyugati területeinek mezőgazdasági árucikkekkel, elsősorban szarvasmarhával történő ellátásában, miközben a magyar társadalom a Nyugat-Európában és az itáliai területeken előállított iparcikkek, luxusáruk fontos piacát jelentette.

A német birodalom városaiból, Velencéből Bécsen át Budára, Pestre érkező kereskedők kitűnő kapcsolatokat építettek ki magyarországi üzletfeleikkel. A két város vásárai és hetipiacai elosztó és gyűjtőhelyei voltak az angol, a németalföldi, itáliai textíliáknak, ruházati cikkeknek, vasáruknak éppúgy, mint az alföldi tájakon nevelt szarvasmarháknak, juhoknak, lovaknak. A virágzó kapcsolatok a Mohács utáni évtizedek súlyos harcaiban, bár komoly veszteségeket szenvedtek, változatlanul megmaradtak. A pesti és budai kereskedő-polgárok fokozatosan áttelepültek a távolabbi városokba, Pozsonyba, Nagyszombatra, Kassára, Váradra és onnan szervezték újjá összeköttetéseiket. A török hódítás megszilárdulása azonban mégis fontos változások elindítója lett.

A külföldiek mind kevésbé merészkedtek a háborúkkal sújtott országba, ehelyett a nyugat-magyarországi városok, mezővárosok, de mindenekelőtt Bécs piacain adták-vették áruikat. Bevásárlásaikat magyarországi megbízottakkal intézték. Ennek nyomán a bizonytalan háborús állapotok közepette a kereskedelmi útvonalak számottevően meghosszabbodtak, megsokasodtak a vámok és más járulékos terhek is.

A magyarországi kereskedők tőkéje, vagyona német vagy olasz társaihoz képest azonban mindig is szerényebb volt. Az új helyzetben hátrányuk tovább nőtt. A talpon maradáshoz az egyetlen kapaszkodót a jó helyismeret, a kapcsolatok, a szervezőkészség jelenthette. Azaz megtalálni azokat az állattartó gazdákat, messze a török uralta hódoltsági területen, akiktől rendszeresen felvásárolhatják állataikat, kiállítani a 100-200 darabos gulyákhoz tapasztalt, védelmet is nyújtó kíséretet, sok-sok megállóval felhajtani az állatokat a Vág, Rába és a Fertő vidékére, megfizetni a legelőpénzt, a vámokat, túladni rajtuk a bécsi piacon, majd bevásárolni a nyugati árukból és azokat kocsin, hajón elszállítani a hazai piacokra Debrecenig, Nyírbátorig, Mezőtúrig, Gyuláig, Simándig vagy éppen Kolozsvárig.

A kereskedésből vagyont szerezni jószerével maradandóan csak egyetlen ember tudott. Az a Thököly Sebestyén, aki a dél-alföldi síkságról húzódott a török elől egyre északabbra, Gyula, Mezőtúr, majd Debrecen felé. Itt vetette meg kapcsolatrendszere alapjait, alakított ki egy olyan hálózatot, amely a 16. század közepén mind jelentősebb szerepet játszott az export-import kereskedelemben. Számos váradi, nyírbátori, debreceni, mezőtúri polgárt vont be ebbe az üzletbe, de voltak megbízottai Budán is, a török kereskedők között.

Gyula várának elestét követően, az 1560-as évek végén mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a hódoltságból nem lehet a nyugat felé irányuló kereskedelmet irányítani. Thököly ennek nyomán döntött arról, hogy a menekülteket szívesen befogadó Nagyszombatba költözik, melynek szabad királyi városi kiváltságai, így a vámmentesség, sok lehetőséget kínálnak polgárai számára. 1569-ben már a város lakója, miközben változatlanul a virágzó nyugati kereskedelem résztvevője. Polgárként szerzett jogait három évvel később nemesi előjogokkal erősítette meg. A tökölházai előnévvel büszkélkedő nemesember kifinomult mívességgel készült armálisát 1572. október 27-én állították ki.

Amikor néhány esztendővel később kémkedés és fegyvercsempészés gyanújával Bécsben őrizetbe vették, kihallgatásakor elmondta, hogy posztót, vásznat, késeket és más árucikkeket szállít dunai hajókon Budáig, onnan a Tiszántúlra és Erdélybe, ahol ökröket vásárol és hajtat fel Bécsbe. Nem tagadta, hogy megfordult a budai basa környezetében is. Éves forgalmát 60-70000 forintra becsülte. Nem volt véletlen, hogy több tekintélyes bécsi kereskedő vállalt érte kezességet.

A kémkedés vádja világossá tette, hogy a több tízezer forintot meghaladó export-import kereskedelem a háborús viszonyok között a kereskedőt mindkét oldalon gyanússá teszi. Thökölynek be kellett látnia, hogy ha vagyonát akarja gyarapítani, azt csak minden gyanún felül, a „törökösség”, a törökökkel való együttműködés vádjától mentesen teheti.

A felismerést tett követte: ettől kezdve nem utazott többé sem Erdélybe, sem a határos területekre, még kevésbé a hódoltságba. A korábbi kereskedelmi ügyletek köre azonban új, kevésbé kockázatos üzletekkel bővült., a végvári katonaság élelmezésével, ruhaellátásával, a zsoldfizetéshez nyújtott kölcsönökkel. Mindez nemcsak a hasznát gyarapította, de számottevően bővítette kapcsolatait. 1578-ban a vöröskői vár és uradalom tervezett megvásárlásakor Paul von Sara kassai főkapitány, Krusith János bányavárosi főkapitány Radéczy István egri püspök, a Magyar Kamara elnöke ajánlották őt Ernő főherceg figyelmébe.

Voltak azonban ellenségei is, akik származására és korábbi török kapcsolataira hivatkozva elérték, hogy Rudolf császár megtagadja az uradalom megvásárlásához szükséges engedélyt. Miként két évvel később figyelmen kívül hagyták az uralkodónak küldött jelképes meghívást Dóczy Zsuzsannával tartandó esküvőjére. A házasság mégis fordulatot hozott az életében. A nagylucsei Dóczyak érdemeinek és szerteágazó rokonságának fénye, a kincstárnak változatlanul folyósított kölcsönök lassan elfedték a kereskedő-múlt árnyait.

Ez utóbbit emelte ki a bárói diploma is, amikor hangsúlyozta, hogy a kedvezményezett komoly összegekkel járult hozzá az ország védelméhez. Ekkor már Késmárk városa és a késmárki vár birtokosaként a régi nagyúri családokkal egyenrangú személyiségként élte az életét. Ezt juttatta kifejezésre azzal is, hogy a „hosszú török háború” idején saját huszárai élén vett részt több ütközetben, vállalt országgyűlési megbízatásokat.

A kor szokásai szerint élete alkonyán, jó előre elkészített végrendeletében, mintegy „megelőlegezve” a következő évszázad hitbizományi intézményét, nem osztotta fel birtokait gyermekei között, hanem elsőszülött István fiára hagyta Késmárkot. Amikor 1607-ben meghalt, hatalmas pompával helyezték örök nyugalomra a késmárki templomban. Ott, ahová 300 esztendővel később a dédunoka, a család utolsó férfi tagja, a hányatott sorsú fejedelem, Thököly Imre hamvai is megtértek az ázsiai száműzetésből.

A MOL cikke