Fotókon a londoni nyomornegyedek világa

2011. július 27. 11:55 The Daily Mail

Csaknem száz évvel ezelőtt, 1912-ben készített fotókat a londoni nyomornegyedek gyermekeiről Horace Warner. Felvételei fontos szerepet játszottak abban, hogy Anglia ráeszméljen a gyermekvédelem tragikus helyzetére.

Korábban

A viktoriánus London nyomornegyedeinek lehangoló világa jelenik meg Horace Warner fotóin, melyeket a londoni Spitalfields és az East End területén készített 1912-ben. A megrázó felvételeket később arra használták, hogy rajtuk keresztül bemutassák London legszegényebb gyermekeinek tragikus életkörülményeit.

A nyomornegyedek utcáin máról holnapra élő gyerekek csapatai rohangáltak, akik önmagukról gondoskodtak, mert szüleik naponta 14 órát dolgoztak a gyárakban és a dokkokban. Noha a korszakban a világ műhelyének is nevezett Nagy-Britannia gyarmatbirodalmának és gazdaságának köszönhetően komoly fejlődésen ment keresztül, London nyomornegyedeiben az éhezés és a betegségek miatt az egekbe szökött a halálozási arány a gyerekek körében; a kimutatások szerint 1900-ban magasabb volt a fiatalok halandósága, mint 1800-ban; az East Enden az újszülöttek 20 százaléka nem élte meg első születésnapját.

A szegény családok esetében gyakran tízen éltek egy olyan szobában, ahova nem volt bevezetve a víz. A helyzet az utcákon sem volt jobb, szerteszét hevertek a halott állatok tetemei, szemét és ürülék tömítette el a csatornákat, tombolt a diftéria, a kolera és a kanyaró.

A háztartások egyharmadában nem volt kenyérkereső családfő, ezért a dolgozó nőknek egyedül kellett hagyni gyermekeiket, így az idősebbek felügyeltek a fiatalabbakra. Az idősebb gyermekek gyakran vállaltak munkát, utcát sepertek, ablakot tisztítottak, vagy éppen segítettek gyufásdobozokat, illetve ecseteket készíteni. A fárasztó munkáért keveset fizettek az alultáplált gyermekeknek, mindazonáltal munkájuk révén sikerül hozzájutniuk egy kevés élelemhez.

Az 1903-as gyermekmunkatörvénnyel egy bizonyos képzettségi fokig az iskolában akarták tartani a fiatalokat, de a jobbító szándékkal alkotott szabályzás visszafelé sült el: a tehetségesek gyorsan befejezték az iskolát és 13 évesen munkába álltak.

A bérleti díj – még a viskók esetében is – olyan magas volt, hogy a lakóknak gyakran halmozódott fel hátraléka, így sok esetben utcára kerültek; a Daily Mail egy újságírója 1901-ben a Dorset Street-et „London legrosszabb utcájaként” írta le.

A hatóságok megkísérelték a gyermekek kimentését, s ipari iskolákba küldték őket. A gyermekmentő hálózatot létrehozó Thomas John Barnardo (1845-1905) és más filantrópok számos megrázó történetet jegyeztek le olyan árva gyermekekről, akik elkeseredetten próbáltak együtt maradni és azt elkerülni, hogy ezen intézményekbe kerüljenek; gyakorta az idősebbek élelem nélkül maradtak, azért hogy a fiatalabbaknak maradjon ennivaló. Egyes szervezetek, mint a Quaker Social Action – melynek elődje a Bedford Institute felhasználta a megrázó fotókat a gyermekek helyzetének bemutatására –, tengerparti és nyári táborokat szerveztek a gyermekek egészségének erősítésére.