Amikor atomfegyvert robbantott fel Kanada légterében az Egyesült Államok légiereje

2020. november 10. 19:57 Múlt-kor

70 éve, 1950. november 10-én éjjel a kanadai Québec tartományban, a Szent Lőrinc-folyó partján fekvő Rivière du Loup városának lakói hatalmas dörejre ébredtek. A zaj a folyó felől jött, az évek óta folyó hidegháború hangulatában pedig mindenki a legrosszabbra gondolt. A magyarázat a következő napok folyamán érkezett: az amerikai légierő kanadai gyakorlatról hazatérő bombázója motorhibába ütközött, és a protokollnak megfelelően megszabadult bombáitól. A hivatalos közlemény hangsúlyozta, hogy a ledobott fegyverek konvencionális bombák voltak. Az igazság több mint 30 évvel később derült csak ki.

Korábban

Az, hogy a Labrador (ma Újfundland és Labrador) tartománybeli Goose légibázisról (Goose Bay település mellett) az Egyesült Államokba, pontosabban az Arizona állambeli Davis-Monthan légibázisra hazatérő B–50 bombázók egyikének négy motorjából előbb egy, majd még egy meghibásodott, és a bombatehertől az előírásoknak megfelelően meg kellett szabadulnia, teljesen igaz.

A bombázó személyzete a ledobás előtt beállította a szóban forgó fegyver önmegsemmisítő mechanizmusát, hogy az 3200 méterrel a felszín felett felrobbanjon, ami be is következett, a bombázó pedig a legközelebbi amerikai légibázison, a Maine állambeli Loring támaszponton biztonságosan földet ért.

A magyarázatban csupán az nem volt igaz, hogy a ledobott fegyver egyszerű, konvencionális légibomba lett volna: valójában atomfegyverről volt szó. A Mark 4 típusú bomba az 1945-ben Nagaszaki japán városára ledobott Mark 3 „Fat Man” továbbfejlesztett, sorozatgyártásra optimalizált változata volt, amely az első valódi tömeggyártásba került atomfegyver címével is büszkélkedhetett.

A kanadai lakosok valószínűleg azon is meglepődtek volna, hogy azon az éjszakán nem csupán egy, hanem 15 ilyen fegyvert szállítottak Goose Bay-ből az Egyesült Államokba egy-egy B–50-es fedélzetén. Az amerikai légierő nem véletlenül tartotta készenlétben atomfegyvereit: a hidegháború egyik legsötétebb szakaszát élte ekkor a világ.

A sztálini Szovjetunió által támogatott észak-koreai csapatok 1950 júniusában indították meg támadásukat az Amerika-barát déli országrész ellen, és kis híján el is foglalták az egész Koreai-félszigetet. Sokan gondolták ekkor még úgy, hogy az egész koreai konfliktus egy nagyszabású elterelő hadművelet, miközben a Szovjetunió Nyugat-Európa lerohanására készül.

Miként lehetséges azonban az, hogy nem történt atomrobbanás, amikor a fegyvert még a levegőben felrobbantották? A magyarázat egyfelől a biztonsági előírásokban, másrészt az amerikai atomfegyver-tömeggyártás hiányosságaiban keresendő.

A 15 bomba egyike sem volt felszerelve a plutóniummaggal, amely a maghasadás beindításával előidézi a láncreakciót – ezeket az alkatrészeket az Egyesült Államok Atomenergia-Bizottságának három telephelyén őrizték (az atomfegyverek ekkoriban még nem a légierő, hanem e hivatal felügyelete alatt álltak), és innen voltak néhány órán belül kiszállíthatók a légibázisokra.

Az is tény azonban, hogy nem mindegyik bombához volt ilyen alkatrész, ugyanis ezek gyártása nem tudott lépést tartani az egyszerű, uránból készült neutrontükörrel (amellyel a „mag” részecskéi ütköznek aktiváláskor) szerelt bombatestekével.

Mindazonáltal a fent említett uránelemet tartalmazta a bomba, amikor konvencionális töltettel felrobbantották – és ennek eredményeképpen 45 kilogrammnyi U-238-as uránizotóp szóródott szét a térségben, amely sosem került összegyűjtésre.