A hónap embere: Apor Vilmos, a szegények püspöke

2022. február 1. 09:52 Múlt-kor

„A kereszt erősíti a szelídet, szelídíti az erőset” – hangzik Apor Vilmos jelmondata. Ugyan elsősorban mártírként emlékezünk rá, teljes életét az elesettek védelmezésének szentelte. Ha kellett, vérével, ha tehette, élelemmel, vagy akár saját cipőivel segített a rászorulókon a nehéz történelmi pillanatokban, ezzel is kiérdemelve a „szegények püspöke” címet.

Korábban

Hogyan vezetett Apor Vilmos útja az önfeláldozó élettől a tragikus mártírhalálig?

1892. február 29-én született Segesváron, ősi székely főnemesi család sarjaként. Édesapját a császárvárosba, Bécsbe szólította hivatása, ahol a király személye körüli minisztérium államtitkáraként teljesített szolgálatot. A családfő korán elhunyt, de az özvegy és gyermekei nem hagyták el Bécset.

A kezdetektől a papi hivatás felé vezetett útja, amelyről nem is tért le soha. Kalksburgban és Kalocsán jezsuita gimnáziumban tanult, majd a győri egyházmegye papi szemináriumából gróf Széchényi Miklós győri püspök Innsbruckba küldte teológiát tanulni. 1915-ben diplomázott, és Nagyváradon pappá szentelték.

Gyulán segédlelkészként és tanárként dolgozott, ám munkáját az I. világháború átmenetileg félbeszakította: 1917-ben egy kórházvonaton teljesített szolgálatot lelkészként, és első ízben találkozott a háború borzalmaival. Rövid nagyváradi kitérő után visszatért Gyulára – immár plébánosként – 1918-ban.

A román katonák túszszedő akciója során megmutatkozott embersége, Bukarestben sikerrel kampányolt a foglyok szabadon eresztése mellett. A Tanácsköztársaság vészterhes hónapjaiban sem volt rest: a hitoktatást ugyan betiltották, de Apor a szülőkre támaszkodva folytatta a gyermekek művelését. Jelentős összegeket fordított jótékony célokra, 1925 karácsonyán elajándékozta a plébánia élelmiszerkészletének nagy részét.

A hitélet mellett aktív szerepet játszott a magyar társadalom keresztény szellemű átformálásában: egyházközségi lapot indított, népmissziókat szervezett, és hitbuzgalmi egyesületek létrehozásán fáradozott. 1937-től a Szuverén Máltai Lovagrend tagja lett, 1941. január 24-én győri püspökké szentelték.

A Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökeként a kereszténységre áttért zsidók legfőbb védelmezőjeként lépett fel, német származású híveit már a II. világháború kitörése előtt óvta a szélsőjobboldali propagandától. Bár mindent megtett, hogy az egyház felelősséggel lépjen fel a zsidótörvények ellen, kérelmei és táviratai legtöbbször süket fülekre találtak. Serédi Jusztinián hercegprímás oldalán kiállt a szegényekért és az üldözöttekért, ezzel szembefordult a Horthy-korszak fő irányvonalával, és a demokratikus szellemű átalakulás hívévé vált.

A nyilas uralom idején a bújtatás mellett kapcsolati hálóját kihasználva Angelo Rotta pápai nunciushoz, illetve nővéréhez, a Magyar Vöröskeresztet vezető Apor Gizellához irányította az üldözötteket, aki oltalomleveleket állított ki számukra. A belügyminiszternél tiltakozott a gettók felállítása ellen, sőt, püspöktársainak is egységes fellépést javasolt, egy alkalommal így írt a váci püspöknek: „Az antiszemitizmust nem lehet helyeselni. A pápától le az utolsó püspöki karig el kell ítélnie ezt minden papnak.” Amikor a front elérte a Dunántúlt, Mindszenty József és Shovy Lajos püspöktársaival együtt nyilatkozatban követelték a kormánytól az esztelen vérontás beszüntetését.

Saját sorsa elől nem menekült, választott útjának minden lépését – majdani halálát is – örömmel fogadta. A tragédiát megelőző évben, 1944. április 9-én elmondott húsvéti beszédében az alábbi szavakkal köszöntötte a híveket: „Krisztusban győzünk. Lehet, hogy egyesek belepusztulnak ezekbe a harcokba. Hogy egyesek vagyona, földi élete, földi értéke, szerepe, uralma a küzdelmek romjai közt elpusztul, de tudjuk, hogy minden egyes ember élete is a feltámadás dicsőségébe jut, ha Krisztust hitte, szerette, és hűséggel élt a győzedelmes kereszt árnyékában.”

Beszédében – bár akkor még nem tudhatta – saját sorsát is megjövendölte: „A krisztusi embert nem képes leteperni és kétségbeesésbe hajtani semmiféle csapás és semmiféle megpróbáltatás. A húsvéti ünnep ennek legszebb biztosítéka. …A gyász sem fojtotta el a reményt, a nagypéntek fekete komorságába is belecsillog a fényes reménysugár.”

A szovjetek 1945. március 28-án érték el Győrt. A Vörös Hadsereg és a visszavonuló németek egyaránt lőtték a várost, Apor Vilmos minden rászorulót befogadott a Püspökvár óvóhelyére. Miután a szovjetek elfoglalták a települést, munkásokat kérő „küldöttségek” érkeztek, de a püspök mindvégig visszautasította a katonákat: nem adta ki saját védenceit.

Nagypéntek napja volt. Az asszonyokat és gyermekeket bújtatta a Püspökvár kazamatarendszerében, és nem engedte el a szovjetekkel „krumplit hámozni” az édesanyákat. Először kipenderítette a katonákat, ám ők ittasan visszatértek, és ekkor már nem kegyelmeztek. Először a mennyezetre lőttek – erről árulkodnak a ma is megtekinthető golyónyomok – majd a püspököt több lövés érte, és bár három napig feküdt halálos ágyán, műtéti beavatkozással sem sikerült megmenteni az életét.

1945. április 2-án, húsvéthétfőn örök álomra szenderült. Utolsó leheletéig imádkozott híveiért és gyilkosaiért, és még élete végső óráiban is arról érdeklődött, esett-e bántódása védenceinek. A megnyugtató válaszra felsóhajtott: „Hála Istennek! A jó Isten elfogadta az én áldozatomat.”

Maradványait a győri karmelita templom kriptájába temették, ahol 1986-ig nyugodott: ezen év május 23-án temették újra a székesegyház Héderváry-kápolnájában.

II. János Pál pápa 1996-os magyarországi látogatása során Győrbe is ellátogatott, és Apor Vilmos sírjánál is tiszteletét tette: ezen alkalommal nyújtották át a mártírhalált vállaló püspök boldoggá avatásához szükséges dokumentumokat. A pápa végül 1997. november 9-én, négyezer magyar zarándok jelenlétében avatta boldoggá Apor Vilmost a római Szent Péter téren. Ünnepét újratemetésének napján, május 23-án tartják.