90 éves Jürgen Habermas német filozófus

2019. június 19. 15:25 MTI

A filozófus, szociológus a 20. század második felének nagy hatású gondolkodója.

Korábban

Düsseldorfban született 1929. június 18-án, gyermekkorát a közeli Gummersbachban töltötte. Serdülő éveit Hitler hatalomra jutása határozta meg, apja tagja volt a nemzetiszocialista pártnak, ő pedig tízévesen csatlakozott a Hitlerjugendhez, 1944-ben tizenöt évesen a frontot is megjárta.

A háború után, 1949-től öt éven át Göttingenben, Zürichben és Bonnban tanult filozófiát, történelmet, pszichológiát, irodalmat és közgazdaságtant. Nevét

1953-ban ismerték meg szakmai berkekben,
amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain recenziót közölt Martin Heidegger 1935-ben tartott, nyomtatásban csak abban az évben megjelent előadásáról. 1954-ben a bonni egyetemen doktorált, majd 1961-ben a marburgi egyetemen habilitált.

A frankfurti iskola második nemzedékéhez sorolják

A következő esztendőben jelent meg A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című kötete, ettől kezdve sorolják a marxizmus megújítására törekvő kritikai társadalomelmélet, a többek között Max Horkheimer, Theodor Wiesengrund Adorno, Herbert Marcuse nevével fémjelzett frankfurti iskola második nemzedékéhez.

Értelmezése szerint a nyilvánosság maga is intézményrendszer, közös kulturális szféra, amelyet a polgárok eszmecseréje, véleménye alakít. A demokrácia alapjának a magánemberek és az államhatalom mezsgyéjén megjelenő nyilvánosságot tekintette, mert csak így fogalmazódhat meg a közvélemény és ezáltal a közérdek.

Heidelbergben, majd Frankfurtban tanított

Egyetemi címei megszerzését követően Heidelbergben, majd Frankfurtban tanított, ahol Horkheimer katedráját vette át. A megismerés és érdek című könyvében azt fejtette ki, hogy a modern ipari társadalmakban kizárólag a célracionalitáson, azaz a megvalósíthatóságon alapuló „instrumentális ész” vált uralkodóvá.

Nehezményezte, hogy a társadalmi célokról folytatott vitákban így pusztán technikai kérdésekre szorítkoznak,

még szűkebbre vonva a nyilvánosság körét. A tények és értékek között tátongó szakadékot az „emancipatorikus megismerésérdek” (emanzipatorische Erkenntnisinteresse) fogalmának bevezetésével próbálta áthidalni.

A kommunikatív cselekvés elmélete

A Max Planck Intézet igazgatója volt, amikor 1981-ben megjelent a főművének tekintett A kommunikatív cselekvés elmélete, amely szerénynek éppen nem mondható szándékai szerint nemcsak a társadalomtudományok merőben új elméletét tartalmazza, hanem a proletariátusnál szélesebb értelemben vett elnyomott osztályok cselekvési programját is.

Az új teória az igazság, helyesség és szavahihetőség egységeként felfogott diskurzuselmélet, amely a kommunikatív racionalitás fogalmán nyugszik. A célracionalitással ellentétben a kommunikatív cselekvés közege a nyelv, amelyet a gazdaság és a hatalom sokszor szintén nyelvileg szerveződő, alapvetően ellenséges, fenyegető világa vesz körül.

A hétköznapi nyelvi kommunikáció képviseli a közvéleményt is újra meg újra megteremtő életvilágot, amelyet a pénz és a bürokrácia a maguk törvényeit követve rendre megpróbálnak kisajátítani. Az ellenállásnak az egyéni életvilágból kell kiindulnia – érvel Habermas –, de társadalmi szinten, politikailag kell megszervezni.

Az 1968-as diáklázadások óta minden lehetséges alkalommal hallatja a hangját

Habermas számtalan könyvet, tanulmányt jegyez, elsősorban a kései kapitalizmus legitimációs problémáit tárgyalja, de vérbeli vitázóként az 1968-as diáklázadásoktól kezdve minden lehetséges alkalommal hallatja a hangját. A hetvenes években a nyugatnémet szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció működésének idején a baloldalt a terroristák iránti vonzalommal, az államot jogtiprással vádolta.

Az 1986-ban Ernst Nolte (1923–2016) cikke nyomán a holokausztról, a náci múlt feldolgozásáról kipattant úgynevezett történészvitában a nemzetiszocialisták bűneinek megkérdőjelezését vetette Nolte szemére. A társadalmi rendszerek önfenntartó (autopoétikus) voltát hangsúlyozó Niklas Luhmann-nal (1927–1998) is évtizedeken át húzódó, szenvedélyes vitát folytattak.

A posztmodern elsősorban francia képviselőit (Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida) azért támadta, mert véleménye szerint

a modern korszak még egyáltalán nem fejeződött be.
S mi sem természetesebb, mint hogy az ezredfordulón a géntechnológia miatt felparázslott vitában is azonnal állást foglalt.

Joseph Ratzinger bíborossal, az egy esztendő múltán XVI. Benedek néven pápává választott teológussal vitáztak 2004-ben, de abban egyetértettek, hogy „az elzárt vallásos jelentéspotenciálok szekularizált felszabadítására” van szükség.

Számos jelentős kitüntetésben részesült

Bár elméleteit sokan bírálták, számos jeles kitüntetésben részesült. 1972-ben Hegel-, 1976-ban Sigmund Freud-, 1980-ban Adorno-, 1986-ban Leibniz-díjat kapott. 2001-ben átvehette a német könyvkereskedők tekintélyes Békedíját, 2012-ben Heine-díjjal, 2013-ban a holland Erasmus-díjjal tüntették ki, 2015-ben pedig megkapta „a filozófia Nobel-díjaként” emlegetett Kluge-díjat.

Több tudományos akadémia is tagjainak sorába választotta. 2012-ben a magyar filozófuspályázatok ügyében kiállt a nem kis részben az egykori Lukács-iskola képviselői (Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály) mellett.

Amikor 2014 tavaszán Magyarországon járt, előadást tartott a budapesti Goethe Intézetben és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.