Az Eger nagyszerű védőiről szóló film forgatásában családilag is érintett vagyok. Nagybátyámat az 1967-1968-ban teljesített katonai szolgálata alatt vezényelték ki a pilisborosjenői forgatás helyszínére. Itt a laktanyai bezártság helyett török ruhában vitézkedhetett, rohamozhatta újra és újra a (díszlet)várat. Elmondása szerint bár ez igencsak fárasztó volt, ám rendkívüli és felejthetetlen élményt is jelentett számára. Ezt az időt arra is kihasználta, hogy egy fényképezőgéppel megörökítse magát és társait a forgatás szüneteiben. Ha a filmkockákat valaha elő is hívta, a papírképek elvesztek, hagyatékából azonban a negatívok megmaradtak, és újra előhívva a Múlt-kor 2013. évi nyári számában közölve mutatták meg a statisztaélet vidám pillanatait.
Számomra sem ért véget a történet a képek a magazinnak történt felajánlását követően. Levéltárosként nem hagyott nyugodni a gondolat, és a film ügyében nekiláttam átnézni a számba jöhető iratokat. S aki keres, az talál – néha igazi korjellemző és adatokban gazdag dokumentumkincseket.

Egy film elkészítése borzasztóan sok pénzbe kerül. Kiváltképpen érvényesült ez a huszadik század hatvanas éveiben, amikor minden forrást az állam osztott szét a filmgyárak között. Kevés volt a jó és nagy látogatottságú mozifilm, és nehezítette a helyzetet, hogy a stúdiók sokáig nem voltak megfelelően érdekelve gazdaságilag abban, hogy értékes, de egyben népszerű filmeket gyártsanak. A forgalmazásban kialakított fix árrendszer megakadályozta, hogy a nagy nézőszámú filmek többletbevételeiből részesüljenek, ezért nem is „érintette meg” őket, ha egyes filmek megbuktak vagy éppen exportképtelenné váltak. Ezért az 1960-as évek közepén egy olyan ösztönző rendszert vezettek be, amely gazdaságilag is hatékonyabbá tudta tenni a filmkészítést, de amely a kultúrpolitikai elvek érvényesítésében sem okozott törést.

Az Egri csillagok forgatásának előkészületeikor az egyik ilyen ösztönző elem, a „művészeti prémium” borzolta fel a kedélyeket a MAFILM vállalatnál. A más filmekhez biztosított bérezési összegeket e játékfilm esetében a Filmfőigazgatóság nehezen akarta megadni. Végül a jogos támogatást magának a rendezőnek kellett kikényszerítenie egy, a FIFŐ (Filmfőigazgatóság) vezetőjének írt levéllel. Ebben Várkonyi Zoltán nem rejtette véka alá, hogy mennyire nem ért egyet az őt és filmjét ért megkülönböztetéssel, és az egyéb filmek túltámogatásával. Mondatai a korszak filmkészítésének belső titkairól is tanúskodnak: „… meg kell keresni azokat az embereket, akik éveken keresztül vállalják a nehezebbet ugyanannyiért, amennyiért mások végzik a könnyűt és még a művészi megbecsülésről is lemondanak – előre és garantáltan.” Mindehhez – némi politikai áthallhatósággal – hozzátette: „Húsz esztendőn át kemény helyzetekben álltam és álltunk helyt. Sokan. Nem követelőztünk, csak bíztunk az ígéretekben. Segítettünk, amikor kellett. Nem kértünk privilégiumokat. Egyenlősdit sem. De eredményeink szerint egyenlő elbánást igen.” Várkonyi az akkoriban érvényben lévő jogszabályokban lefektetett elveket deklaráltan elfogadta. „Magam részéről tehát nem a kormányrendelkezések, hanem a megkülönböztető eljárás ellen tiltakozom jogos önvédelemből és minden kollégám védelmében. Nem a kivételezett személyt támadva, hanem azt az elvet, amely leborul a dollár és egy tévéfilm előtt, s devalválja a forinttal gazdálkodókat.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. ősz számában olvasható.