Felmérések és kényszermosdatások

2009. szeptember 3. 11:37 Szabó Csaba

A korábbi századokban a cigányság a történelmi forrásokban leginkább mint problémaforrás, mint egy problémás népcsoport jelent meg, és egészségi állapotuk is teljesen periférikus kérdésnek számított. A szocialista jobbító szándék azonban őket is elérte.

Korábban

Államhatalom a cigányság ellen

A hazai cigánykérdések van egy speciális eleme, amelyről viszonylag keveset lehet hallani, olvasni és az az életformából, szokásokból és körülményekből fakadó egészségügyi helyzet. A 20. század első feléig a cigányság egészségügye - a többségi nemzethez hasonlóan - érdektelenség áldozatává vált. Az orvostudomány és gyógyszergyártás rohamos fejlődése a 19. század derekától csak némi előrelépést jelentett a szélesebb néprétegek számára. Az egészség, az egészséges életmód, a szakszerű gyógyítás, kezelés egy szűk réteg kiváltsága volt a 19/20. század fordulójáig. A gyógyítás csak ritkán párosult szociális érzékenységgel.

A cigányság egészségi állapota teljesen periférikus kérdésnek számított. Csak elvétve találhatunk a 20. század első feléig a cigányság egészségügyi helyzetére utaló adatokat a különféle dokumentumokban. Az ilyen forrásokat jószerével szórványnak tekinthetjük (például a tisztiorvosi jelentéseket a járványok, tömeges megbetegedések kapcsán; a periratokat, amelyekben néha valóban érzékletesen visszaköszönnek a cigányság Magyarországon korántsem volt olyan rossz helyzetük a cigányoknak a középkorban és a kora újkorban, mint Európa más országaiban.

A rendelkezésre álló iratok tanúsága szerint a II. világháború után első alkalommal 1948-ban foglalkozott a Népjóléti Minisztérium a cigányság helyzetével. Egy tervezetet dolgozott ki a cigányság életmódjának megváltoztatására, amit azonban a Belügyminisztérium nem támogatott, ezért évekre lekerült a kérdés a napirendről. Úgy gondolták, hogy a cigányság a népi demokráciában, annak „áldásos vívmányainak" hatására hamarosan asszimilálódik, és a szocialista társadalomban „önmagától" megoldódik a probléma. Az 1950-es évek erőszakos iparosítása, a nagy beruházások valóban jelentős cigány munkaerőt is felszívtak. Budapest, Miskolc, Tatabánya, Sztálinváros mellett Borsod, Nógrád és Baranya lett a munkát vállaló cigányok letelepedési célja. Ugyanakkor az iparban, nagy beruházásokon, építkezéseken munkát vállaló cigányok népességük csekélyebb részét alkották.

A továbbra is kóborló, vagy félig letelepült, elkülönült cigánytelepen élőkkel szemben mind az államhatalom, mind a helyi igazgatás keményen fellépett. Különösen igaz ez a tanácsrendszer kialakulását követő időszakban. Az erőszakos asszimilációt segítették a rendőrségi és tanácsi adminisztratív eszközök is. Azonban hiányzott az elképzelés és az összehangoltság, ezért elmaradt a megoldás. A tanácsok és a helyi szervek feletti miniszteriális szinten a Belügyminisztérium, a Népművelés és a Népjólét, Egészségügy (1951-ben névváltozás következet be a minisztérium elnevezésében) foglalkozott a cigányságot érintő speciális gondokkal a legintenzívebben. Már 1955-ben megfogalmazták az Egészségügyi Minisztériumban, hogy az „összes érdekelt tárca, valamint a helyi szervek szoros együttműködésére van szükség. A kérdésnek szociális, egészségügyi, kulturális, gazdasági, pénzügyi és rendészeti vonatkozásai vannak. "

Megfogalmazták a legfontosabb teendőket is: például a cigányság számának pontos meghatározását, körülményeinek felmérését; a megyék közötti koordinációt; a társadalom széleskörű nevelését, a cigányság elleni hangulat megváltoztatását; a tömegek nevelése mellett a cigányság nevelését is; a munkaképes cigányok fokozatos munkába állítását; a nehéz anyagi helyzetben élő cigánycsaládok segélyezését; az elhagyott, veszélynek kitett cigánygyermekek gondozását; a feladatok megoldásához szükséges fedezet előteremtését.

következő oldal 1 / 4