A Szovjetunió szétbomlasztói

2009. augusztus 23. 10:38 Lagzi Gábor

Korábban

Ellenzéki mozgolódások Litvániában

Litvánia sok szempontból különbözött a másik két balti országtól. Először is, itt jelentősebbnek mondható ellenzéki (disszidens) mozgalom alakult ki, amely a katolikus egyház köré gyűlt. Az etnikai viszonyoknak köszönhetően (a lakosság 80%-át tették ki a litvánok) a kommunista pártban is többséget alkottak .1988 őszén Gorbacsov leváltotta a régi, brezsnyevista vonalat képviselő pártvezéreket, és a helyi kommunista párt első titkára Algirdas Brazauskas lett, aki a reformok kérdésében együttműködött az újonnan a reformok támogatására létrejött Sajudisszal. A Sajudis eleinte széles bázisból „merített” (reformkommunisták, vilniusi liberálisok, kaunasi nacionalisták), idővel azonban határozottan elmozdul nemzeti és függetlenségpárti irányba. Élén a zenetudósból politikussá lett, pártonkívüli Vytautas Landsbergis állt.

Litvániában 1990 februárjában és márciusában parlamenti választásokat rendeztek, amelyek egyértelműen a Sajudis győzelmét hozták. 1990. március 11-én az új országgyűlés – egyúttal alkotmányozó parlament is – a szovjet tagköztársaságok közül elsőként deklarálta az ország függetlenségét, pontosabban a két világháború közötti nemzetállamiság helyreállítását. Nem sokkal ezután Gorbacsov megpróbálta rávenni a litván vezetőket, hogy vonják vissza a nyilatkozatot. A vilniusi vezetésen belül nem volt egyetértés: Landsbergis és a Sajudis nem akart ebben a kérdésben tárgyalni Moszkvával, Kazimiera Prunskiene kormányfő és Brazauskas hajlandóak lettek volna.

A baltiak azonban a függetlenség vonatkozásában szövetségesre leltek Borisz Jelcin orosz parlamenti (majd 1991-től köztársasági) elnökben, aki kiállt mellettük. Gorbacsov azonban nem tudta elfogadni Litvánia kiválását az unióból, ezért áprilisban gazdasági blokádot vezettek be Litvániával szemben (radikálisan csökkentették az országba irányuló energiahordozók bevitelét). A külföldi országok hónapokig nem merték elismerni az ország függetlenségét, mert tartottak Moszkva reakcióitól és hogy jogi értelemben ezzel a lépéssel elindítják a szovjet államot a felbomlás útján.

A litvániai rendszerváltás folyamatában egyetlen véres eseményt találunk. 1991 legelején a Prunskiene-kormány drasztikusan megemelte az élelmiszerek árát. Az ország lakossága forrongott, s miközben a miniszterelnök Moszkvába utazott tárgyalni, Jazov szovjet hadügyminiszter csapaterősítéseket küldött Litvániába. A szovjet rendszerhez hű, Moszkva-barát szervezet, a Jegyinsztvo (Egység) szimpatizánsai meg akarták támadni a törvényhozás épületét, de Landsbergis felhívására január 13-án tömegek gyűltek össze a középületek védelmére. Különösen drámai volt a helyzet a főváros tévétornyánál, amelyet a tüntetők puszta kezükkel védelmezték meg a felsorakozó katonasággal és tankokkal szemben – az egyenlőtlen összecsapásnak 14 litván áldozata volt. Az esetet követően Moszkva nem próbálkozott erőszakkal letörni a függetlenségi törekvéseket, de a szovjet csapatok egészen 1994-ig állomásoztak az ország területén.

1991. február 9-én rendezték meg a függetlenségről szóló referendumot, amelyen 76%-os részvétel mellett a szavazók 90,5%-a támogatta a kiválást (a függetlenségnek itt volt a legmagasabb támogatottsága a Baltikumban, ami összefüggésben áll azzal, hogy Litvánia nemzeti értelemben homogénebb a két másik balti tagköztársaságnál. Ezzel a lépéssel a világ közvéleménye előtt is egyértelművé vált, hogy az érintettek valóban a függetlenséget akarják.