Örömkiállítás emlékezik a Nemzeti Múzeum egykori igazgatójára

2008. szeptember 18. 16:02

A magyar múzeumügy kimagasló személyiségéhez, Pulszky Ferenchez kötődnek azok a nagyközönség előtt még ismeretlen használati tárgyak, dokumentumok, fényképek, amelyeket Saphier Dezső Tibor műgyűjtő ajándékozott az intézménynek. Az emlékekből szerdán, Pulszky Ferenc születésének évfordulóján nyílt kamaratárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Korábban

A múzeumok nemzetközi napját ünnepeljük

Új szerzemények a Magyar Nemzeti Múzeumban

A megnyitón Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója méltatta Pulszky Ferenc emlékét és megköszönte a tárgyakat az adományozóknak. A főigazgató idézte Mikszáth Kálmánt is, aki szerint korának szinte nélkülözhetetlen személyisége volt a politikus, régész, műgyűjtő: `az öreg Pulszky nélkül nincs semmi`.

Pulszky Ferenc (1814-1897) 25 éven át volt a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, ott lakott az épületben. Szalonjuk különösen híres volt, szombat esténként jeles társaság jelent itt meg mindig. Az egyik névjegykártyára írt szavak is erről tanúskodnak: Pulszky Ferenc és neje szívesen látják Légrády Károlyt és családját a múzeum kertjében felöntött jégpályán egy `álarcosbál mikádó estélyre`, bár `Álarcz nélkül.`

A múzeum kandalló termében rendezett kamara-kiállításon Pulszky Ferenc szivartárcája, hajfürtje, valamint hat fotó is látható, amelyek közül néhány ferrotípia, igazi fotótörténeti ritkaság. A szerdán megnyitott tárlat október 19-ig tekinthető meg. Igaz, nem az első és bizonyára nem az utolsó: 2002-ben a Nemzeti Múzeum fennállásának 200. évfordulóján már megemlékeztek munkásságáról és 2014-ben, születésének 200. évfordulójára nagyszabású kiállítást terveznek majd.

Aczél Eszter, az adomány gondozója, rendezője `örömkiállításként` értékelte ezt a munkát, hiszen ma már ritkaság egy igazi régi hajfürtöt vagy egy gyönyörű hímzett szivartartót és bugyellárist kézbe venni, meggyőződni annak eredetiségéről, illetve bemutatni a nagyközönségnek. Az adományozó Saphier Dezső Tibor elmondta, nem családi örökségről van szó: negyedszázada kerültek a birtokukba ezek a tárgyak, amelyekről úgy vélték, a legjobb helyük itt, a múzeumban lenne; ezzel mintegy hazaérkeztek az emlékek.