Romek Dóra
Watteau utolsó képe
A rokokóról talán mindenkinek leginkább a könnyedség, a játékosság, a finom, néhol már-már finomkodó elegancia, az élet örömeinek az élvezete jut eszébe. A XVIII. század eleji francia arisztokrácia könnyed életvitelének stiláris „körítéseként” született meg ez a stílus, amely határozottan szembefordult a barokk szigorával, kötöttségeivel. Jean-Antoine Watteau a kagylóról elnevezett korstílus egyik legelső és legismertebb képviselője, akinek művészetére – bármily meglepő is – éppen a barokk festészet flamand óriása, Pieter Paul Rubens volt a legnagyobb hatással. Ő volt ugyanis az, aki elsőként lehelt életet az 1600-as évek végére már fáradt és sápadt barokk művészetbe, a naturalizmus felé fordulva könnyedebbé, kevésbé klasszikussá téve a korábbiakat.
Watteau maga is flamand származású volt, 1702-től élt a francia fővárosban, ahol IV. Henrik uralkodása idején Rubens a legünnepeltebb festők egyike volt. Watteau tehát több forrásból, közvetlenül is ismerhette a barokk mester műveit: a fénykezelés, a színhasználat és a határozott kontúrok hiánya mind-mind Rubens hatását mutatja. Képei általában hosszas előkészületek után ugyancsak hosszadalmas munkával születtek. Ő maga elsősorban jó grafikusnak tartotta magát, és festményeivel soha nem volt annyira elégedett, mint rajzaival. Minden festményét több, a kompozíció megformálására kidolgozott rajzvázlat előzte meg. Ezután következett a festés maga, amelyre ugyancsak sok időt fordított, a színek harmóniájával, áttetsző fények használatával, az ecsetkezelés finomságával kísérletezett, nem is hiába, hiszen gyakran mondják művészetét a „tiszta költészet” kifejezés mintájára „tiszta festészetnek”.
Watteau munkássága festészet önmagáért, a szépségért, az esztétikumért, a kellemesség érzéséért. Nem csoda, hogy patrónusai és megrendelői az arisztokrácia és a nagyburzsoázia köreiből kerültek ki.

A párizsi műkereskedő, a marchand-mercier Edme François Gersaint boltjának cégére a mester utolsó munkája. A 36 éves, tuberkulózisban szenvedő Watteau 1720 tavaszán kezdett hozzá a képhez. A már jó ideje betegeskedő művész maga kérte műkereskedő barátját, hogy festhessen kereskedésének ajtaja fölé egy képet. Watteau 1719-ben Londonba utazott, éppen azért, hogy a tuberkulózisspecialista Richard Mead gyógykezelje őt – hiába azonban az orvos minden tudománya, a londoni levegő szennyezettsége egészen biztosan inkább rontott, mintsem javított az állapotán. Angliából hazatérve Gersaint-hoz fordult segítségért, majd hozzá is költözött. Gersaint-tól tudjuk: „Amikor [Watteau] visszatért Londonból, megkeresett engem, hogy festhetne-e egy cégért, amely a boltom külső homlokzatán függene, csak ujjai felmelegítése, dermedtségének megszüntetése – ezek az ő [Watteau] saját szavai – végett. (…) Mindössze nyolc napig dolgozott rajta, és csupán reggelenként, megromlott egészsége, gyengesége nem engedte, hogy tovább dolgozzon.”
ID10: Múlt-kor (desktop) - TESTUDO 2. (cikkoldal - 4. bekezdés)
(Régi Cikkoldal - 4. bekezdés)
Munkája végére Watteau annyira rossz állapotba került, hogy attól félt, Gersaint terhére lesz. Ezért arra kérte, keressen neki egy házat vidéken – Gersaint talált is Nogent-ban, Vincennes mellett. Watteau itt halt meg a következő év nyarán.
A halál előtt még utoljára
Gersaint „boutique”-ja, amely a francia király köreihez tartozó arisztokraták és polgárok egyik kedvelt kereskedése volt, a Pont Notre-Dame-on, vagyis a Notre-Dame hídon állt, Párizs belvárosának kellős közepén. Amikor Watteau visszatért az angol fővárosból, éppen zajlottak a kereskedés homlokzatának felújítási munkái, nem véletlenül jutott hát a festő eszébe az ötlet: készüljön cégér a homlokzatra, „hirdetőtábla”, amely egyszerre válhat a műkereskedés és a cégér alkotójának a dicsőségére.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tél számában olvasható.