Még a fasiszta kiáltvány szerzője is szembefordult Mussolinivel

2010. június 29. 09:43 Fekete István

Számos futurista művész állt a fasizmus ügyének szolgálatába, abban a reményben, hogy az ország modernizálásával áthidalható az évszázados szakadék az iparilag fejlett északi területek és az elmaradott dél között. Közülük is kiemelkedett Filippo Tommaso Marinetti, aki pártot alapított, kiáltványt írt, de miután kegyvesztett lett, még a korábban általa megvetett katolicizmus felé is nyitni próbált.

Korábban

A fasisztákhoz hasonlóan a futuristák is a radikális nacionalista irányvonalhoz tartoztak, céljaik elérése érdekében az erőszaktól sem riadtak vissza, s a parlamenti demokrácia kérlelhetetlen ellenfelei voltak. A fasizmus iránti szimpátia a szellemi foglalkozásúak között a legnagyobb arányban a kreatív művészeknél volt jelen, ugyanis az avantgárd követői számára vonzó alternatívát jelentett a dinamikus elit általi hatalomgyakorlás technikája.

Mussolini természetes szövetségeseire lelt a futurista művészekben, ugyanis a duce minden olyanért rajongott, amely a modernséggel (felhőkarcoló, repülőgép, versenyautó) függött össze, szeretője, Margherita Sarfatti révén pedig a kortárs művészetet is jól ismerte. A mozgalom megalapítója, az alexandriai születésű Marinettit már fiatalkorában magával ragadta a monstre tömegrendezvények forgataga, a politikai gyűlések retorikája, a szocializmus dinamikája, s különösen Sorel anarcho-szindikalista modellje. Az író 1918-ban pártalapításba fogott, de a Futurista Pártot hamarosan Benito Mussolini fasiszta szervezete szívta magába – így Marinetti személyében az olasz fasiszta párt egyik alapító tagját is tisztelhetjük.

Marinetti 1909-ben Alceste De Ambris-szal közösen írta meg a mozgalom fundamentumait lefektető manifesztumot, A fasiszta kiáltványt. Az író a háború előtt előadássorozatot tartott a dolgozóosztály képviselőiből álló nagyszámú hallgatósága előtt, amelyben a „szépség” és az „erőszak szüksége” nevében szövetséget ajánlott a proletariátus és a futurizmus képviselői között. Ideológiája felölte a nacionalizmus, az anarchizmus, a szindikalizmus, az imperializmus, a patriotizmus és az idealizmus egyes elemeit.

A második világháború végéig Marinetti hivatalos állami irányzattá próbálta tenni a futurizmust, terve azonban hamar kútba esett. Mussolinit hidegen hagyták a művészetek, s inkább a különböző irányzatoknak és alkotóknak nyújtott pártfogással próbálta az államhoz hű művész típusát megteremteni. 1923-ban a Novecento Italiano milánói kiállításának megnyitóján Mussolini kijelentette: távol áll tőle, hogy szorgalmazza az állami művészet megerősítését, „a művészet ugyanis az individuális tartományba tartozik. Az államnak pedig csak egy kötelessége van (…) biztosítani az emberi körülményeket az alkotók számára.”

Marinetti ezért egy időre felhagyott a nagypolitikában való részvétellel, a fasisztáknak a meglévő, elavult intézményes keretet illető magasztalását reakciós magatartásnak nevezte, s még az 1920-as pártkongresszusról is kivonult. Marinetti szerint Olaszországnak a hagyományok felé fordulása kontraproduktív lépés volt, ezért az író inkább magányos farkasként egyedül próbálta a forradalmi lelkületet életben tartani. Három év távollét után visszatért a politika fő sodrába, de akkortól kezdve egyre kevésbé exponálta magát a fasizmus ügye mellett, amelyet azért haláláig, 1944-ig támogatott.

A fordulat a náci Németország kultúrpolitikájának átvétele után következett be: a harmincas évek végétől a korábban tolerált futurizmust és az egyéb avantgárd irányzatokat egyazon gyűjtőfogalom, az „elfajzott művészetek” kategóriájába sorolták. Marinetti természetesen az általa elindított művészeti irány védelmébe kelt, de számos gesztust tett annak érdekében, hogy elfogadtassa magát a rezsimmel: visszafogta magát és sokkal mérsékeltebb álláspontra helyezkedett az állam és művészet kapcsolatának kérdésében, a lateráni szerződés (1929) után a vallásos művészet szépségeit hangsúlyozta, majd elfogadta a katolikus egyház tanításait, s kijelentette, Jézus maga is futurista volt. Marinetti a második olasz-abesszin háborúban önkéntesként volt jelen, míg a második világháborút a keleti fronton harcolta végig.

A fasiszta párttal szimpatizálók (akik az Impero és az Il Tevere újságok hasábjain fejtették ki véleményüket) nyíltan hirdették, hogy a forradalmat és modernizmust megtestesítő fasizmusnak a művészetben csak egy párja van, ez pedig a futurizmus. A rezsimmel kollaboráló művészek mellett azonban a futurizmus felkarolta az antifasiszta és baloldal felé húzó alkotókat is: ők megtagadták Marinetti politikai és művészeti irányvonalát, 1924-ben pedig az irányzat szocialista, anarchista és kommunista képviselői kivonultak a milánói futurista kongresszusról.