A Francia Idegenlégióba menekültek 1919 után Deák Ferenc kommunista unokaöccsei

2020. november 22. 08:35 Bekő Tamás

Korábban

Sokan unaloműzésből ittak

A Deák fiúk külföldi száműzetésük első időszakában meglehetősen sanyarú körülmények közt éltek. Lajos visszaemlékezése szerint Ausztriában és később Olaszországban is nehéz fizikai munkával, elsősorban kőtöréssel keresték meg a mindennapi kenyerüket. 1924 tájékán megelégelve az illegalitással járó testi és lelki szenvedéseket Franciaországba menekültek, és más kiutat nem látván, Gap városában beléptek az idegenlégió kötelékébe.

Deák Lajos és testvéröccsének légiós szolgálata Algériában, a fővárostól 50 kilométerre délre fekvő légiós központban, Sidi-Bel-Abbesben vette kezdetét. A végtelen homoksivatagban zöld oázisként működő város a Francia Idegenlégió egyik legfontosabb észak-afrikai támaszpontja volt. A kezdetben zord és barátságtalan kiképzőbázis idővel virágzó európai közösséggé fejlődött, számos veterán töltötte itt a nyugállományát, vállalkozásokat működtetve, amelyek társaik ellátását szolgálták.

Persze, ahogy minden katonavárosnak, Sidi-Bel-Abbesnek is megvoltak a maga árnyoldalai. Harcmentes időszakban az egyik legégetőbb problémát a vegyes összetételű (részint szökött fegyencekből, bűnözőkből és kalandorokból álló) légiós társadalomban a nagy ivászatokból fakadó féktelen tivornyázások és véres verekedések szolgáltatták. Az alkohol egyébként is központi szerepet játszott a légionáriusok életében. Sokan unaloműzésből ittak, míg másokat a lelkiismeret gyötört, vagy éppen a szaharai szolgálattal járó stressz miatt néztek egyre szorgalmasabban a pohár fenekére mindaddig, míg bele nem pusztultak. Ebben a miliőben vált a gyökereit vesztő és érzelmileg labilis Deák Endre is rövid időn belül az alkohol rabjává.

A jobb sorsra érdemes fiatalember alakja Kántor János „Hősi halált halt Franciaországért” című könyvében is megelevenedik. A valós történeten alapuló légiós kalandregény főhőse, Kátai János Sidi-Bel Abbesben ismerkedik meg a „borvirulásoktól piros arcú”, részeges Deák Bandival, aki mindjárt az első alkalommal a kantinba invitálja őt, nem sok sikerrel. Amikor Deák odébbáll, a regénybeli Kátai szomorúan és némi belső megrettenéssel bámul a bizonytalan léptekkel kacsázó társa után: „Ez lenne Deák Ferencnek, a haza bölcsének a dédunokaöccse? S így tönkre lehet menni a légióban? Hány formában leselkedik az emberre az egyszerű halálnál sokkal szörnyűbb vég?” Deák Endre végül 1925-ben hunyt el maláriában, az író szerint éppen főhőse karjaiban Sidi-Bel-Abbesben.

Ennél lényegesen kedvezőbben alakult Deák Lajos sorsa és légiós karrierje. Ő először a marokkói rif háborúban vett részt nagyobb horderejű fegyveres konfliktusban. 1920-ban Abd el-Krim vezetésével a helyi rif törzsek felkelést robbantottak ki a spanyol és francia gyarmati uralom alatt álló Marokkó függetlenségéért. A spanyolok ellen sikerrel vívott gerillaháború 1925-ben átterjedt Francia Marokkóra is, ahol a légionárius alakulatok tucatnyi ütközetben próbálták megállítani a lázadók előnyomulását.

Abd el-Krim csapatait végül 1926 tavaszán Pétain marsall hadserege megfutamította, de még évekig tartott, mire a lázadócsoportok maradékát is felszámolták. Deák 1925-ben a 2. REI (idegen gyalogosezred) kötelékében vett részt a marokkói harcokban, amely során egy összecsapás alkalmával életveszélyesen megsebesült.

A hadműveletekben tanúsított hősies és halálmegvető bátorságáért kiérdemelte a francia TOE (Theatre d'Operations Extérieurs – Külhoni Hadműveletek Háborús Keresztje) és a spanyol PAZ (Béke-kereszt) kitüntetéseket. Felgyógyulását követően Szíriába vezényelték, ahol őrmesteri rendfokozatban szolgált az 1. REI-ben, majd ötéves szerződésének lejártával hivatásos állományba került, és egészen 1936-ban történt nyugállományba vonulásáig számvevő törzsőrmesterként katonáskodott a 2. zuáv ezredben. Hosszú szolgálati éveit 1935. december 20-án Franciaország legmagasabb katonai érdemjelével, a Hadiéremmel (Médaille militaire) ismerték el.

előző oldal következő oldal 3 / 4